A 2. egység (19-33. sor) is múlt idejű leírás, amely a háborút jeleníti meg egy kozmikus méretű, pusztító vihar apokaliptikus képeivel (a vész kitörése és tombolása egy apokaliptikus látomás).

„A vész kitört”: rövid, egyértelmű tényközlés. Előrevetíti, hogy a veszedelem jön el, egy világméretűvé növesztett katasztrófa. Ezt a költő egy lélegző, bömbölő, emberfejekkel labdázó alakkal jeleníti meg.

A nyári viharokra emlékeztető „vész” félelmetes látomása irodalmunk egyik legnagyobb erejű és hatású látomása. (Látomás: olyan képzelt kép, amely a valóságon túllépve szabad és váratlan kapcsolatokat létesít egymással össze nem függő jelenségek vagy látási, hallási érzékletek között.)

Elsötétült az ég, az ellenséges istenek haragja cikázó villámokban mutatkozott meg (mintha minden isten összeesküdött volna a magyarok ellen). Veszélyeztetettséget, fenyegetettséget sugall a költő pl. olyan képekkel, mint „veszetté bőszült szörnyeteg”, „nyomor gyámoltalan fejét”. Tömény, őrületes, nyomasztó erő jelenik meg, és nincs kiút belőle.

A kozmikus tragédiává növelt látomást Vörösmarty sokféle költői eszköz használatával alkotta meg:

• jelzős szerkezetek (pl. „elsötétűlt égnek”, „Vad fénnyel”, „Szétszaggatott népek”, „Elhamvadt városok”)
• megszemélyesítések és metonimikus képek (pl. „Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre, / Emberszivekben dúltak lábai”, „A szellemek világa kialutt”, „csonthalmok”)
• hasonlatok (pl. „Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg”)
• allegorizáció (pl. „És a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt városokra fekteti”)
• igehasználat (pl. „dúltak”, „meghervadt”, „kialutt”, „ordított”, „Sohajtanak fel”).
• figura etymologica és alliteráció: „folyton-folyvást ordított a vész”.

Az elbukott szabadságharc a költő tudatában kitágult valami világméretű viharrá, ezért beszél népek pusztulásáról, porrá hamvadt városokról. Vörösmarty iszonytató erővel éli meg az elveszést, a pusztulást, mely politikailag, társadalmilag Magyarországon volt ebben az időben.

A 31-33. sorral érkezünk el a beszélő jelenéhez (itt szűnik meg a visszatekintő látószög).

A 3. egység (34-41. sor) a jelen bemutatása. Ez a rész a középpontja, megrázó hangulatiságú csúcspontja a versnek. Az előző sorok jelen idejű igealakjai előkészítették a váltást.

A mindenre kiterjedő, teljes pusztulás képe: „Most tél van és csend és hó és halál.” E néhány szó érzékelteti az élet egyetemes megállását, hatásukat fokozza az „és” kötőszó háromszori ismétlődése. A beszélő ezt a tél-hó toposzal leírt állapotot rögzültnek és végérvényesnek mutatja.

Ezután történelemfilozófiai irányba mozdul el a vers gondolatmenete. A tél-hó toposzból továbbépülő metaforát („A föld megőszült”) az istenhasonlat értelmezi.

„A föld megőszült”, de nem úgy, mint a boldog ember, nem hajszálanként. Aki szörnyűséget él át, egy pillanat alatt meg tud őszülni. Egy iszonytató pillanatot kell átélnie, és a haja fehér lesz egyik hétről a másikra. Erre a jelenségre nincs magyarázat.

Újabb múlt idejű elbeszélő rész következik, mely már a kezdetet is, magát a teremtést is elhibázottnak, kudarcosnak mutatja („Elborzadott a zordon mű felett”). Ennek előképe Mózes könyvében olvasható (Móz. I. 6): „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében”).

Az Isten azért őszült meg, mert az általa teremtett világ rossz lett, az emberben az állati rész diadalmaskodott. A lírai én tehát az ember kettős természetében (félig isten, félig állat) látja a történelmi célok kudarcának, a küzdelmek folytonos elbukásának okát. Ezt azonban nem Isten büntetésének tartja, sokkal inkább sorsszerűségnek.

Mindez azt mutatja, hogy az emberiség léthelyzete eleve tragikus, történelme, sorsa a katasztrófák jegyében zajlik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!