Az Előszó egy nagyívű történelmi áttekintés, mely egy esztendőt mutat be párhuzamosan a nemzet sorsával (körforgás-elmélet), benne összekapcsolódik a nemzet és a haza sorsa.

Forma: a versnek jól tagolt képe van, a költő 3 nagy egységre tagolta. A középső rész hosszabb, ezt két rövidebb szakasz fogja közre. Ez egy háromrészes híd formátum, egy 10, egy 31 és egy 8 soros egység.

Időszembesítő versről van szó, de az időszembesítő szempontú tagolás nem esik egybe a formai (íráskép szerinti) tagolással. Az 1. egység és a 2. egység első 18 és fél sorában és utolsó 6 sorában múlt és elbeszélő múlt idő, a 2. egység középső 6 és fél sorában jelen, a 3. egységben pedig jövő idő található.

A vers értékszembesítő is, mivel a természeti képek és az általuk ábrázolt idősíkok az értéktelített és az értékvesztett világ ellentétét is kifejezik.

Az Előszó tartalmi szempontból 4 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-18. sor) egy múlt idejű leírás, amely a reformkor időszakát idézi fel, s értéktelítettség jellemzi. Ez az alkotómunka és a béke korszaka volt, melyet a költő a tavasz archetípusos jelentéseivel kapcsol össze. Az öröm, a nyugalom, a zöld ág, a béke képei jelennek meg metaforikusan, áttételesen.

Ezt a korszakot a következő költői eszközökkel jeleníti meg:

• jelzős szerkezetek (pl. „zöld ág”, „gondos ész”, „legszebb jutalmat”)
• metonimikus képek (pl. „kéz”, „szellem”, „ész”, „szív”)
• hasonlatok (pl. „Munkában élt az ember, mint a hangya”)
• allegorizáció (pl. „S a béke izzadt homlokát törölvén”)
• igehasználat (pl. „küzdött”, „működött”, „lángolt”, „remélt”)

Megmutatta magát minden, ami szép és jeles volt az ember életében, a természettel együtt. Az értéktelítettség jelzi a vállalkozás nagyságát, emelkedettségét, hangsúlyozza a békés alkotómunka szépségét.

Minden olyan reményteli, ünnepi, várakozásteljes. Készül az ember egy kitüntetett napra, egy fordulatra, fáradozásának eredményére.

A márciusi forradalomban megszületett a „szent szózat”. Elhangzását két világméretű költői elképzelés jelzi: a világegyetem megállása és a vész előtti nagy csend.

Hallottuk a szót. Mélység és magasság / Viszhangozák azt. S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillantatig.” – nagy képek. A világegyetem szinte megáll, mint amikor valaki összpontosít, erőt vesz magán, egy pillanatig nagy levegőt vesz. De itt valami rossz jön, valami borzasztó következik.

Tömörebb, sűrűbb, rövidebb mondatok. A 17. sor zökkenése, az erőteljes átcsapás a további időbeli oszthatóság érzetét kelti.

A megvilágosodás pillanata kozmikus távlatokba van helyezve („Mélység és magasság”, „nagy egyetem”).

Vörösmarty egy második teremtéstörténet lehetőségét rajzolja meg („szent szózat”, „Dicsőbb teremtés”). A teremtő gesztus az ember történelemalkotó tevékenységére vonatkozik, s a „földi menny”, az „emberüdv” megvalósításának tervéhez kapcsolódik.

Érezni lehetett, hogy ez a kor megszüli, amire az ember vágyott. Az izzadságos, fáradságos munka eredménye egy olyan kor, olyan esemény, amely végre az emberüdvöt mutatja fel.

Az emberi vágyak beteljesedése azonban elmarad, helyette értékpusztulás következik be a következő szerkezeti egységben.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!