Vörösmarty Mihály Ábránd című verse 1843-ban keletkezett. Szauder József szerint a világirodalom egyik legszebb romantikus szerelmi költeménye.

Életrajzi háttér: amikor Vörösmarty 1841-ben megismerte az akkor 18 éves Csajághy Laurát, a lányban a boldogság reményének utolsó lehetőségét látta meg. Laura Bajza József feleségének a testvére volt, Vörösmarty pedig egy házban lakott Bajzáékkal, s náluk étkezett. A túlzottan is szemérmes költő nem merte a fiatal lánynak megvallani érzelmeit, hanem Bajzának mondta el, Laura is tőle tudta meg.

Vörösmarty szerelme először zavarba ejtette a lányt: kételyek merültek fel benne, hogy képes lesz-e a nagy költőt boldoggá tenni, és vajon ő is megtalálhatja-e a boldogságát a sokkal idősebb férfi oldalán. Amikor mégis igent mondott – családi rábeszélésre – lemondó szomorúsággal vett búcsút álmaitól.

A Laura-szerelem a megbéklyózott szenvedélyt szabadította fel Vörösmarty lelkében. Ez a szerelem későn született (42 éves volt már a költő) és kételyekkel, szorongásokkal teli érzés volt. Így a versben nem a boldog ember öröme, hanem a boldogságért rimánkodó ember hangja, könyörgése szólal meg.

Vörösmarty alig merte remélni a boldog szerelmet, ezt jelzi, hogy a szövegben egyetlen reménykedő szó fordul elő: az „örömmel”.

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Az Ábránd műfaja óda, típusa romantikus szerelmi költemény. Ihletője a Laura-szerelem, de nem a boldog szerelmesről szól, hanem a viszonzatlan érzelmeket tápláló, elkeseredett szerelmesről, aki minden őrültségre képes lenne azért, hogy viszontszeressék.

A vers hangvétele fohászkodó, a szenvedés képei dominálnak. Hangulata zaklatott, feldúlt, a belső tűz, az erős indulatok szinte szétfeszítik, széttépik a zárt formát. Igen erőteljes a fegyelmezett, zárt szerkezet és a romantikus belső tűz ellentéte.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!