Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verse 1844-ben keletkezett. Vörösmarty költészetének és egyben a magyar romantika irodalmának egyik csúcsteljesítménye, egész líránk egyik legmonumentálisabb alkotása. Jelentőségét már a kortársak is felismerték: a Pesti Divatlap 1845. évi első száma vezető helyen közölte.

Életrajzi háttér: egy unalmas akadémiai ülés. A költő az Akadémia könyvtárában felkereste régi barátját, Toldy Ferencet, s ott ihlette meg a hatalmas könyvhalmaz, majd egy akadémiai felolvasó ülés alatt, míg valaki egy hosszú és unalmas értekezést tartott, megírta a verset. A könyvek látványa csak ürügy volt számára, hogy töprengő kérdéseire választ kapjon.

A vers születésekor Vörösmarty világnézeti válságot élt át. Eszményei (melyeket pl. A Guttenberg-albumba című versében fogalmazott meg) megkérdőjeleződnek, értéküket vesztik. Látóköre kitágul: nemcsak a nemzeti, hanem az egész emberiség sorskérdései foglalkoztatják, a történelem egészének értelmezésére törekszik.

A Gondolatok a könyvtárban az egyetemes történelmi tapasztalat és a nemzeti polgárosodási program megkívánta cselekvés együttes értelmezésére tesz kísérletet. A felvilágosodás eredményeként Nyugat-Európában létrejött a középkori-feudális kötöttségektől mentes, modern személyiség, mely a romantika idejére olyan kérdésekkel találta szemben magát, melyek még most, a 21. században is megoldásra várnak.

A 19. századi ember elemi erővel döbbent rá a lét végességére, a tapasztalaton túli (transzcendens) világ viszonylagosságára, az archaikus rendből való kiesettségére (világidegenség, énidegenség). A történelmet körforgásszerűnek, a megértést (önértést, egyetértést, közös értést) egyre problematikusabbnak látta.

Közép-Európa népeinek fő törekvése ekkor még az önálló államiság és a modernizáció elérése volt. Ezért itt az egyéniség többé-kevésbé feloldódott a nemzetben, a „hazáért és haladásért” való küzdelemben.

Ebből következően a romantika kérdésfelvetései mások voltak Nyugat-Európában és mások voltak nálunk. Nyugaton a modernizáció válságát tapasztalták meg, s ebből indultak ki a romantikus irodalom bölcseleti kérdésfelvetései. Közép-Európában viszont a polgári társadalom és az önálló nemzetállam hiánya miatt ilyen tapasztalat nem volt, így az itteni költészet a közös, nemzeti modernizációs program szolgálatába állt.

Vörösmarty költészetében megjelenik a romantika eszmetörténeti felfogásának ez a kettőssége. Ez a kettősség magyarázza azt, hogy a Gondolatok a könyvtárban a lét értelmére vonatkozó nagy kérdésre kétféle választ is ad: más a válasz egyetemes történetfilozófiai szemszögből és más a válasz nemzeti látószögből.

A vers lírai énje mélyen megéli és megszenvedi a cél-és fejlődésképzet hiányát, nemzeti látószögből viszont épp e hiány betöltésére tesz kísérletet.

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
     „Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
     Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény – véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
     Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
     De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket – midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette – csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek – s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
     Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez „ember!” advák örökűl –
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
     És mégis – mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
     Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
     Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

A vers műfaja bölcseleti óda, de a rapszódia elemei is föllelhetők benne (némely szakirodalom szerint a műfaj rapszódia).

Hangneme kevert, egyszerre fennkölt, emelkedett és rapszodikus, zaklatott is. Hangulatában a pesszimizmus és a remény, a háborgás és a lelkesedés váltja egymást, a beszélő hol töpreng, hol elkeseredik, hol bizakodik, nagy az érzelmi telítettség, sok pátosz, erő és dinamizmus érzékelhető.

Típusa gondolati költemény. Vörösmarty bölcseleti lírájának csúcspontja ez a vers.

Korstílus: romantika.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!