Az Emlékkönyvbe című vers megírásával egy hölgy akkoriban szokásos kérésének tett eleget Vörösmarty. Akkoriban a hölgyek ugyanis az emlékkönyvükbe írattak jeles emberekkel.

Egy kis emlékversről van tehát szó, azonban úgy sikeredik, hogy a célnak nem felel meg. A témája miatt ugyanis nem emlékkönyve való. Ezt maga a költő is észreveszi, de annyira el van keseredve, hogy másról nem tud írni, s ezt a legszebb líraisággal meg is vallja:

Setét eszmék borítják eszemet.
Szivemben istenkáromlás lakik.
Kivánságom: vesszen ki a világ
S e földi nép a legvégső fajig.
Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.
Ily férfitól, nemes hölgy, mit kivánsz
Emléklapodba? Inkább adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.
Koldulni járnék ily remény-hitért,
Megvenném azt velőm – és véremen.
Imádkozzál – te meghallgattatol –
Az tán segíthet ily vert emberen.

1849-ben született a vers, a szabadságharc leverése után, így érthető, miért van ilyen sötét hangulata.

Vörösmarty és nemzedéke iszonyatos történelmi igazságtalanságnak volt tanúja: azt kellett látniuk, hogy a jó ügy elbukik, hogy akinek igaza van, az vereséget szenved, a zsarnokok pedig, akik százszor is bebizonyították gazságukat, érthetetlen módon, minden erkölcsöt és igazságot meghazudtolva győzelmet aratnak.

Ez az égbekiáltó, vérlázító igazságtalanság, a szemük előtt lejátszódó történelmi valóság lázadó indulatokat ébresztett bennük (ezt láthatjuk Bajza 1849 utáni lírájában is).

Ez az elkeseredés az oka, hogy Vörösmarty is azt írja: „Szivemben istenkáromlás lakik”, azaz megtagadja a legnagyobb tekintély, hatalom, igazság létét, letaszítja trónusáról az istent is.

Lázad ég és föld ellen, azt kívánja, bár az egész világ elpusztulna s benne minden ember: „Kivánságom: vesszen ki a világ / S e földi nép a legvégső fajig.” Ilyen végletesen fogalmaz, önfegyelmét is elveszítve meggondolatlan kijelentéseket tesz.

A vers tehát az elkeseredés szavaival indul, és keserűsége okát a költő csak ezután magyarázza meg:

„Mi a világ nekem, ha nincs hazám?”

Látjuk tehát, hogy a hazafi fájdalma szólal meg, aki a pusztulástól félti magára hagyott nemzetét. Ez nem pesszimizmus Vörösmarty részéről, hanem nemzetgyászolás és a hazaszeretet vallomása. A nemzet tragikus sorsát fejezi ki.

Egy csodálatos, látomásos sorából – „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelenbe” – úgy érezzük, mintha a költő már kilépett volna a kozmoszba.

Csak miután ezt leírta, döbben rá Vörösmarty, hogy tulajdonképpen mit is ír s kinek – hogy ez a vers egy emlékkönyvbe készül. Ráébred, mit is kellett volna írnia, hogy eredetileg mi lett volna a feladata, s hogy ő alkalmatlan erre a feladatra: „Ily férfitól, nemes hölgy, mit kivánsz / Emléklapodba?”

Olyan érzések kínozzák, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy emlékkönyvbe való sorokat találjon ki. Ő csak ilyet tud most írni. Olyan feladatra kérték, aminek nem tud megfelelni.

Mindezt nem sablonosan vallja meg, hanem rendkívül líraian, őszintén és spontánul, sőt, még egy kérést is hozzátesz: „Inkább adj nekem / Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt, / Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.”

A vers tehát egy nagy ellentmondásra épül: a költőnek kéne biztatnia a hölgyet, aki megkérte, hogy írjon az emlékkönyvébe, de ő azt kéri, inkább a hölgy biztassa őt, ő adjon neki hitet és reményt.

Az utolsó sorokon nagyon érezhető, hogy Vörösmarty mennyire reményvesztett: életét, vérét, velőjét adná egy reménysugárért. A hölgyet is, akinek az emlékkönyvébe írt, arra kéri, imádkozzon érte, őt meghallgatja az Isten, és adjon neki hitet abban, hogy él még a haza.