Vörösmarty Mihály Az emberek című verse 1846-ban keletkezett. Irodalmunk egyik legelkeseredettebb, az emberi fajt és a történelmet legreménytelenebbnek látó alkotása.

Gyulai Pál 1866-os Vörösmarty-monográfiája óta többen úgy tartják, hogy a vers megírásának legközvetlenebb kiváltója az 1846-os galíciai felkelés volt, melynek során a lengyel függetlenségért fegyvert ragadó Habsburg-ellenes nemeseket a bécsi udvar az elégedetlen galíciai (lengyel és ukrán) parasztokkal verette le, majd a parasztlázadást is vérbe fojtotta.

Ezek az események egybeestek a magyar reformliberalizmus válságával: reménytelennek tűnt a nemzeti kibontakozás. Így a galíciai felkelés a nemzeti függetlenséget és reformokat óhajtó magyar nemességre katartikus hatással volt: a lengyel felkelők sorsában saját jövőjét látta meg.

Erre az összetett, keserű tapasztalatra utal Gyulai, amikor azt írja, hogy: „A nép butasága, és rosszakarat frigye, a testvérgyűlölési átok szárnyát szegik” Vörösmarty reményeinek. A vers 6. strófájában azóta is a galíciai eseményekre való szövegszerű utalást vél felfedezni az értelmezők egy része.

Mások, pl. Horváth János irodalomtörténész, meg sem említik a galíciai felkelést a verssel kapcsolatban. Ők, köztük olyanok is, mint pl. Babits Mihály, magában az emberben való csalódást tartják hangsúlyosnak, s a versben jelen levő mélységes pesszimizmus okát az embernek a bibliai teremtésmítoszból eredeztethető kettős (duális) természetében („őrült sár”-„istenarcú lény”) látják.

Megint mások a káini ősbűnt tartják a vers meghatározó gondolatának. Vörösmarty ugyanis ebben a versében egy kétségbeesett hangulatú pillanatában, nagy művészi erővel jelenítette meg a káini természet felszínre kerülését („A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán”). A mű a rettenet kimondása és az önmagunkra döbbenés útján váltja ki a katarzist.

Az emberek

1

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

2

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

3

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

4

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

5

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

6

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

7

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

A vers műfaja látomásos töredék. Hangvétele ódaian indul (ami jellegzetes Vörösmartynál), ünnepélyes, patetikus, intenzív, de később vívódó lesz. Hangulata kiábrándult és tragikus, lefelé haladó: egyre kétségbeesettebb, egyre mélyebbre zuhan a teljes kilátástalanságba. A refrén reménytelenséget sugall.

Típusa gondolati költemény. A lírai én minden emberi dolgok eredetét kutatja, az emberi létezés gyökeréig hatol. Ezért a mű kérdésfelvetései alapvetően létfilozófiai (ontológiai) jellegűek (bár okozatként történetfilozófiai szempontok is felmerülnek).

Korstílus: romantika. A képek, motívumok romantikusan szélsőségesek, ugyanakkor a költemény eszmeisége nem romantikus: Vörösmarty szakít a felvilágosodás észkultuszával is és a romantika ember-és szabadságeszményét is megkérdőjelezi.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!