Az 5. egység (7. versszak) a zárlat, melyben a beszélő figyelme a világról ismét önmagára fordul.

Az utolsó versszak az egész verssel ellentétben áll azáltal, hogy épp a szöveg legstabilabb blokkját, a refrént támadja nyíltan. A költő látszólag visszavonja az eddig elmondottakat, de ez csak látszat. Valójában nem visszavonja, hanem megerősíti.

Úgy indul a strófa, mintha a refrén kezdődne el, de aztán abbamarad: „Húzd, de mégse…” Ez az elhallgatás mindennél erőteljesebben hívja elő az addig rögzült refrént a befogadóban. Az olvasó magában „mondja tovább” az eddig ismert refrént, miközben a vers – tulajdon olvasójával is ellenkezve – már egészen mást mond.

Ez a „Húzd” felszólítás juttatja el a verset a csúcspontra, de a költő leinti magát, megváltoztatja a vén cigánynak adott felszólítást: „Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak”. Miért?

Mert a jelenlegi világban nem lehet a költészetet méltó módon művelni, és ha nem művelheti méltó módon, akkor inkább nem műveli egyáltalán. Csak akkor akar újra megszólalni, muzsikálni (=verset írni), ha vége lesz a vérontásnak. Azt mondja, majd akkor szóljon a lelkesült dal, amikor a viszálynak, háborúnak vége szakad, mert egyszer véget kell érnie. Így hát csendre, várakozásra inti önmagát.

Az utolsó versszak refrénje arra biztatja a vén cigányt, hogy ne muzsikáljon, hanem maradjon csendben és várjon. Mire kell várnia?

Az új, jobb világ eljövetelét kell kivárnia, mert csak ebben az új világban lesz érdemes újra felvenni a vonót. Akkor, amikor már örömről énekelhet és nem kell a versnek gondról, pusztulásról, bukásról szólnia. Addig pedig hallgasson, tehetségét és erejét tartogassa a jobb kor számára, melynek eljövetele ünnep lesz: „Lesz még egyszer ünnep a világon.”

Az újbóli megszólalás idejét tehát a béke, az ünnep idejében jelöli meg, amely az egész világra kiterjed. Ez azt sugallja, hogy van remény az emberiség megváltására, mert az emberiség megváltható, és megváltható a nemzet és a nemzet költője is.

A zárlatban a beszélő hangja lecsendesül, megrendült lelke megnyugodni látszik, és a vágyott boldogabb jövő, az új világ és az örök béke ígéretével biztatja magát.

Van remény, de még nem jött el az idő. Prófétai, látnoki figyelmeztetést kapunk a költőtől, hogy az öröm, a béke kora még nem jött el, így az ünnep ideje a távoli jövőbe helyeződik (az Előszó című versben a múlthoz kapcsolódik). A záró sor („Húzd, s ne gondolj a világ gondjával”) a refrén variánsa, megbékélő, de nem feloldó.

A refrén módosulásának fontos szerepe van abban, hogy Vörösmartynak végül sikerül feloldania a költőszerep ellentmondásosságát. Egy, a jövőben létrejövő új világba helyezi át a méltó költészet idejét, ahol már a világ gondja nem a művész és a művészet gondja lesz, a költő és a költészet függetlenné válhat a társadalmi bajoktól és a politikától.

Ebben az új világban a költő megteheti majd azt, hogy ne gondoljon „a világ gondjával”, mert nem lesz kényszer, hogy váteszként vezesse a népet, így a költészet pusztán esztétikai célú foglalatosság lesz.

Bár Vörösmarty úgy érezte, képtelen vigaszt nyújtani a magyarságnak, végül mégis reményt adott a reménytelenségben: a megtisztulás gondolatát. Ez a gondolat emeli a legnagyobb versek közé A vén cigányt.

És végül ez a vers lett az a nagy mű, amelynek megírására a magát a vén cigánnyal azonosító költő hajszolta magát: az alkotásra való biztatás lett maga a nagy alkotás.

Világkép: alapvetően pesszimista, de a zárlatban optimista hit jelenik meg. Vörösmarty azt mondja, majd akkor fog írni, ha eljön a megjövendölt jobb világ. Ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy hisz a jobb kor eljövetelében, így a vers végére érve a remény győz. A befejezés az új világot hirdeti, a jövőbeli boldogságot és az örök békét, de bizakodását nem indokolja semmivel a költő.

Az a vihar, amit az Előszóban Vörösmarty még kizárólag pusztító erőnek látott, itt kettős természetű: nemcsak rombol, hanem tisztít is, hozzásegít egyfajta megújuláshoz. Erre az optimizmusra a versben nincs magyarázat, a költő nem indokolja semmivel a megtisztulásban való hitét.

Esetleg találhatunk rá magyarázatot Vörösmarty történelemszemléletében.

Történelemszemlélet: körforgásos. Vörösmarty a semmi-születés-fejlődés-pusztulás-semmi ciklusok egymásutánjában hisz. Ez a szemlélet meglehetősen csüggesztő, hogyan tud belőle a költő mégis derűlátó következtetést levonni, erőt meríteni?

Valószínűleg úgy, hogy átértelmezte a körforgást. Ha természeti törvényként fogjuk fel a ciklikusságot, amilyen pl. az évszakok váltakozása a természetben (születés-élet-halál-születés), akkor reménykeltő a körforgás gondolata, hiszen ismételt megújulás történik. Így van lehetőség a harmónia visszatérésére, ráadásul a körforgás természetéből adódóan a mélypont elérése után már csak valami jobb jöhet.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!