A 3. egység (4-5. versszak) arra a kérdésre válaszol, hogy miért kell megírni ezt az utolsó, rendkívüli verset. A merész látomásokká fokozott költői képek a bibliai és a történelmi múltat is felidézik (a költő saját kora tragédiáival bibliai és mitológiai tragédiákat állít párhuzamba).

A versnek van egy határozott gondolati íve, amelynek tetőpontja a 4. strófa (a vers közepe), amely a háború fergetegét mutatja be egy lázálomszerű, szörnyű látomás formájában.

A strófában feltett kérdések (mi üvölt, ki dörömböl, mi zokog stb.) a víziókban megjelenő bizonytalan, pokolbeli képzetekre vonatkoznak, és nyugtalanságot sejtetnek. „Mi zokog mint malom a pokolban? / Hulló angyal, tört szív, őrült lélek”, A „hulló angyal” Lucifer, így talán a Sátán az, aki dörömböl az ég boltozatán és zokog a pokolban.

A 4. strófa képalkotása felfokozott. Víziószerűség, pokolbeli látomás van benne, a sejtelmes hangulatokat hangképzetek (üvölt, dörömböl stb.) is erősítik.

Feltűnő, hogy a 4-5. versszakban csak hanghatások vannak, tehát az akusztikai elemek uralkodnak, és eltűnik a látvány. Ezek a hanghatások pedig iszonyatos hangok: elfojtott sóhajtás, üvöltés, sírás, káromkodás, és elkárhozott pokolbéli zokogás.

A sok iszonyatos hang, amit ebben a versszakban hallunk, az egyéni tragédiák és a nemzeti tragédia miatti kétségbeesésből fakad. Ez a tragédia követeli meg az utolsó nagy alkotást, amire rákényszeríti magát a költő.

Az 5. versszakban bibliai és mitológiai lázadók jelennek meg, a strófa az elkövetett bűnöket és következményeiket, az elkövetők bűnhődését mutatja be. Ez a leginkább metaforikus és legtöbb jelentéssel bíró része a versnek.

Eddig csak ritkán és burkoltan utalt Vörösmarty a korabeli társadalmi helyzetre, s azokból az utalásokból csak általánosságban a háború vagy a veszteség élménye olvasható ki. Ez a szakasz azonban emberi tetteket villant fel, és külső nézőpontból szemléli őket (a háborút is). A komor, súlyos képek a szenvedést és a magárahagyatottságot hangsúlyozzák. Mindent a pusztulás ural bennük.

Vörösmarty párhuzamot von saját korának tragédiája és az emberiség történelem előtti, bibliai és mitológiai tragédiái között. Ugyanolyan csapások érnek most minket, sugallja az 5. versszakban, amilyen csapás a Paradicsom elvesztése volt az emberek számára (a „lázadt ember”= Ádám).

Olyan erkölcsi bukásoknak vagyunk tanúi, amilyen a történelem első testvérgyilkossága volt (Káin megölte Ábelt). Olyan felháborító igazságtalanságok történnek, amilyen felháborító igazságtalanságot az emberiség jótevőjének, Prométheusznak kellett elszenvednie. Mindebből vizuálisan semmit nem jelenít meg a költő, csak hanghatásokkal adja vissza.

Vörösmarty tehát a magyar nép panaszát az emberiség ősi, bibliai és mitológiai tragédiái (Prométheusz, Ádám, Káin története) mellé helyezi.

A strófa egymást gyorsan követő mitologikus utalásai (pl. Prométheuszra) az ember elveszettségét, kárhozottságát hangsúlyozzák. Vörösmarty egyszerre ábrázolja a látott vízióktól megrettenő embert és mindazt a gyötrelmet, lázadást, bukást, csalódást, őrületet, szenvedést és kiáltó igazságtalanságot, ami a történelem során az emberiségnek – és benne a magyarságnak – osztályrészül jutott.

Mintha azokat az aggályokat és félelmeket foglalná össze a költő, amelyek eddig is kétségbe ejtették. Mindaz a bizonytalanság és kétely, amely a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek című verseiben fogalmi szinten jelent meg, itt egyetlen nagy képsorban összegződik.

Az 5. strófa tehát, amely évezredek szenvedéseit tömöríti, arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberiség sorsa eleve tragikus. A refrén ennek a tudásnak a keserűségével csap a sorokra (ezzel a többletjelentéssel kiegészülve még keserűbbnek hat).

A 4. egység (6. versszak) eltávolodik a földtől, kozmikus messzeségbe. Míg az 5. versszak időben távolodott el a jelentől (a múltba tekint), a 6. strófa térben távolodik. A lírai én nézőpontja továbbra is a külső szemlélőé, de kozmikus méretekben gondolkozik, kozmikus távlatból látja az emberi világot.

Kozmikus távlatból nézve bolygónk, a Föld csak egy nyomorúságos, keserű levében forgó „vak csillag”-nak tűnik, mely a világ kezdete óta az emberi szenvedések színhelye.

A „vak csillag” érzékletes kép, amiben sok minden benne van. Nemcsak a föld lakóinak szemellenzőssége, világuknak értelem nélkülisége, a sok bűn, amit elkövetnek, hanem a felvilágosodás korának hite is, mely szerint Isten ugyan van, de miután megteremtette a földet, magára hagyta. Ezért nincs más lehetőség, mint hagyni, hogy a Föld forogjon a maga keserű levében.

Vörösmarty úgy ítéli meg, hogy méltó és megérdemelt büntetés lenne az emberiség bűneiért, ha a Föld elpusztulna egy hatalmas viharban. Egy ilyen vihar a bibliai vízözönre hasonlítana.

Eddig egyre mélyebb pesszimizmusba zuhant a vers, de a 6. strófában ez az érzelmi zuhanás megakad. A költő hangja bizakodóbb lesz, sejteti, hogy a kozmikus távlatból már kitetszenek egy emberibb jövő jelei: tisztító történelmi vihar ez, amit Noé bárkájának képével fejez ki.

A megváltásban való hit fejeződik ki abban, hogy a vihar a megtisztulás, a megújulás, az újjászületés reményét is hordozza. Az apokaliptikus pusztítás képzuhataga után megjelenő Noé bárkája a teljes újrakezdés ígérete, ami azonban csak a totális pusztulás árán jöhet el.

Jelenlegi világunk pusztulására azért van szükség, mert a földnek meg kell tisztulnia a bűntől és a szennytől. Csak akkor születhet meg a várva várt új világ, ha ez megtörténik. Aztán jön majd egy új Noé, aki bárkáján átmenti mai világunk értékeit ebbe az új, szebb világba.

A bibliai vízözöntörténetre való utalás tehát a megtisztulásba vetett hit megfogalmazása. Ez a hit azonban nem következik szervesen a fentiekből, a feltárt mitikus vagy történelmi meghatározottságokból, így a megjelenő remény egy megalapozatlan remény, nehéz rá magyarázatot találni. Ez az optimizmus igen nagy fordulat az alapjában véve pesszimista vers végén.

A megtisztulás reményét a 6. versszak talán nem is annyira ígéretként fogalmazza meg, hanem inkább csak óhajként.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!