Szerkezet: keretes. Az első és az utolsó strófa nem tartozik hozzá szervesen a központi mondanivalóhoz. Az első strófa előkészíti, az utolsó pedig lezárja azt. Lényegében így egyfajta keretként is értelmezhetőek: az első versszak fölveti, az utolsó pedig elveti a zenélés lehetőségét.

A vén cigány 5 szerkezeti egységre osztható fel.

Az 1. egység (1. versszak) önfelszólítás, azaz a beszélő a címbeli vén cigányt szólítja meg, ám hangvételében van valami önmarcangoló szenvedélyesség. Ez a nagy pátosz teszi nyilvánvalóvá azt, hogy a megszólított maga a beszélő. Arra szólítja fel a vén cigányt (saját magát), hogy zenéljen (írjon verset).

Ám kiderül, hogy a muzsikálás (=versek írása) terhes kötelesség már a vén cigánynak, azaz a költőnek. Olyan munka, amelynek elvégzéséért már előre megkapta a jutalmát, akár a vén cigány, aki elköltötte („megitta”) azt a pénzt, amit a zenélésért kapott. Vörösmarty is megkapta a legnagyobb magyar költőnek járó elismerést a múltban, és ezzel elvárások járnak, amiknek meg kell felelnie. Az a kötelessége, hogy alkosson, ő mégis tétlenkedik, a lábát lógatja.

A refrén azt az érzést kelti, mintha ez lenne az utolsó alkalom a vigadásra: „Húzd, ki tudja, meddig húzhatod.” Halála előtt írt utolsó befejezett költeményéről van szó Vörösmartynak, valószínűleg érezte a vég közeledtét, és ez is csak fokozta a késztetést, hogy alkosson. Nem tudhatta, mennyi ideje van még. A zenész-metaforánál maradva: ki tudja, mikor hullik ki a muzsikus kezéből végleg az elnyűtt vonó?

Az elnyűtt vonó, amely a vén cigány kezében zenélésre alkalmas eszköz, mások számára csak ócska bot, így őneki kell a hegedűből a hangot előcsalogatnia. Hát megpróbálja rávenni magát egy utolsó nagy erőfeszítésre.

Tehát a költő felszólítja magát a halál előtti utolsó alkotásra, de hogy ez sikerüljön, ahhoz erőt kéne vennie a fájdalmán, a nyomasztó gondokon, amelyek megbénítják. Ezért is biztatja a refrén: „ne gondolj a gonddal!” És ez az, amire a költő képtelen, nem gondolni rá, nem tépelődni rajta.

A 2. egység (2-3. versszak) arra a kérdésre válaszol, hogy milyen legyen ez az utolsó, rendkívüli alkotás: legyen kemény, szilaj, fejezze ki a nemzeti katasztrófát. Az a zene, amit a vén cigánynak játszania kell, nem a megszokott kocsmai muzsika, hanem valami különleges, valami olyan zene, amit a muzsikus a zivatartól „tanul el” („Tanulj dalt a zengő zivatartól”).

Ez azt fejezi ki, hogy az utolsó műalkotásnak rendkívülinek kell lennie. Olyannak, amibe az alkotó minden szellemi és fizikai energiáját beleadta, aminek érdekében akkora erőfeszítést tett, hogy szinte beleőrült. Ezt az önkívülethez, tébolyhoz közeli állapotot érzékeltetik a következő sorok: „Rendüljön meg a velő agyadban, / Szemed égjen mint az üstökös láng.”

A költő utolsó alkotása olyan erejű legyen, mint a pusztító vihar, amely „nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl”, hiszen méltónak kell lennie a nemzeti tragédiához (a bukott szabadságharchoz), amelyről szól.

Vörösmarty utal a korabeli aktualitásokra, a rengeteg szenvedésre, amit a magyar nép átélt („És keményen mint a jég verése, / Oda lett az emberek vetése”).

Ezután a 3. strófa motívumai világméretűvé növelik a horizontot, kilépnek az első versszakok önmegfigyelő helyzetéből. Vörösmarty ki is emelte azt a helyet, ahol a lírai én túllép az önmegfigyelésen és a személyes témákon, ahol a nézőpont kitágul: a versszak 5-6. sorát a költő kihangsúlyozta a rímelés megváltoztatásával: az első 4 sor félrímes, az 5-6. sor azonban páros rímű.

Vörösmarty nemcsak a magyar helyzetet, hanem a világ állapotát is kétségbeejtőnek látja. A legfelfokozottabb sorok (21-24. sor) a világ állapotára vonatkozó kijelentésbe futnak (dühöngő, pusztító zivatar). Megjelennek a korabeli aktualitások: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.” Ez a sor egy kis-ázsiai háborúra utal, amelyet Jézus sírjához közel vívtak.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!