Hangvétel: szenvedélyes, patetikus, önmardosó, csapongó. Felfokozott lelki tartalmak fejeződnek ki benne. A mámor, a hév, a szenvedélyes indulat fűti át a sorokat, s ez az indulat szinte már az őrületig fokozódik és hallucinációszerű leírásokban fejeződik ki. Szinte profetikus hang szólal meg. A költemény végén azonban ez a felkorbácsolt hang előbb megfárad, rezignálttá válik, aztán lecsendesedik.

Hangulat: érzelmi szempontból rendkívül széles skálán mozog, azaz hangulatilag rapszodikus, változékony. A vers hangulati íve a keserű cinizmustól a szenvedés komorságán át a szárnyaló optimizmusig terjed.

Ugyanakkor az öngyötrő, elkeseredett hangulat az uralkodó (a vers beszélője olyan lelkiállapotban van, hogy bánatát csupán a bor és a zene tudja átmenetileg feledtetni). Egy szomorú, sokat tapasztalt, gondterhelt ember hangja üt át a sorokon.

Téma: a vers szaggatott villanásokból összeálló, nagyszabású látomás, melyben a költő csalódottsága, kilátástalan helyzete fejeződik ki. A mű a lírai én fájdalmát szólaltatja meg, és reménykedését egy tisztultabb új világban.

Címértelmezés: a cím metaforikus: valójában az idős költőt jelöli. A zene, a dal, de legfőképp a hangszer (itt: hegedű) a költészet ősi jelképe, a muzsikus cigány pedig a művész, az alkotó, a költő metaforája.

Miért cigány és miért vén? Azért cigány, mert egy zenész cigányról van szó (a hegedű és a vonó motívuma arra utal, hogy a vén cigány a művészetnek van elkötelezve).

A címbe emelt kép, a muzsikus cigány képe ismerős jelenség a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot, a gondot. A cigány húzza akkor is, ha örül, és akkor is, ha az emberek sírnak, ha bánatuk van, pl. tort ülnek. Azt a mondást juttatja eszünkbe, hogy „sírva vigad” a magyar. A zenész cigány képe alkalmas rá, hogy a művész metaforája legyen.

De utalhat a cím az idős költőre is (ez esetben önironikus a metafora). És ha önmagáról van szó, miért nevezi magát vénnek? Azért vén, mert már 54 éves (55 évesen halt meg). Egy szomorú, sokat tapasztalt, meghasonlott vén cigány, ilyennek látja magát Vörösmarty. Ekkor már fáradtnak, öregnek, megviseltnek érezte magát.

Alapgondolat: a vers egyfajta ars poeticának is felfogható, mivel Vörösmarty a költőszerepről gondolkozik, a költészet, a művészet feladatáról fogalmaz meg egy állásfoglalást.

Alapkérdése: mi a művészet szerepe egy olyan vigasztalan helyzetben, amelyben nemcsak hiteltelen, de lehetetlen is a váteszköltői hagyományt folytatni? Mit tehet a költő egy olyan reménytelen korban, amelyben elvárják a művésztől a vigasznyújtást, elvárják azt, hogy egy szebb, jobb világról énekeljen, ő azonban csak a szenvedést, a pusztulást, a hősies, de elbukott küzdelmet tudja megénekelni?

Ezt az ellentmondásos, paradox helyzetet fejezi ki a vén cigány metaforája, aki önmagát hajszolja a gondűző zene előadására. A versben a cigányzene könnyed hangjai jelképezik azt a fajta költészetet, amely vigaszt adhatna az embereknek, elfeledtethetné a bánatukat – ez az oka, hogy épp egy muzsikus cigánnyal azonosítja magát a költő.

A cigányhoz való hasonlatosság abban is megjelenik, hogy a cigánytól elvárják, hogy hegedűjátékával mulattassa az embereket, akár vidám, akár szomorú, akár ünnep van, akár tor. Ugyanígy a költőktől is elvárta a kor, hogy vigaszt nyújtsanak a szabadságharc bukása utáni elkeseredés közepette. Vörösmarty erre nem érezte magát képesnek, és feltette a kérdést: valóban feladata-e vigaszt nyújtani?

A versbeli öreg zenész cigány képtelen azt a zenét játszani, amit várnak tőle. Hiába igyekszik rászorítani magát, hogy gondűző zenét játsszon, nem képes rá, fájdalma megakadályozza benne. Vörösmarty nem tudott megfelelni annak az elvárásnak, hogy megvigasztalja a magyarságot – ezt a szükségletet Jókai fogja majd kielégíteni (ő pont akkor bontakozott ki íróként, amikor mások elhallgattak).

A versben tehát egy válságtapasztalat kap hangot, amely egyszerre tekinthető a művész (költő, muzsikus) és a világ válságának. A kettő össze is függ egymással, hiszen Közép-Európában a romantika váteszköltői arra kaptak megbízást nemzetüktől, hogy egy jobb világért való küzdelemre mozgósítsanak és a szebb jövőt énekeljék meg. Ám az adott történelmi helyzetben ez lehetetlenné vált, így a magyar hagyományba ágyazott költőszerep és az a művészetfelfogás, amely a művészetnek társadalomformáló szerepet tulajdonít, egyaránt hitelét veszti.

Így aztán Vörösmarty, a nagy romantikus költő igen ellentmondásos helyzetbe került és meghasonlott önmagával. Már nem hitt a művészet társadalomformáló erejében, amivel lényegében megtagadta a romantika művészetfelfogását, ugyanakkor az alkotásra belső kényszert érzett, és volt egy külső kényszer is, hiszen a közönség is várta tőle a folytatást.

A vén cigány az idős Vörösmarty dilemmáját fejezi ki, aki megpróbálja magát halála előtt még egyszer utoljára alkotásra kényszeríteni. A versben minduntalan felszólítja a vén cigányt, azaz önmagát, hogy zenéljen, azaz alkosson, írjon verset (amikor a cigányt buzdítja, valójában saját magát buzdítja).

Ekkor már hosszú hallgatás, tétlen időszak állt mögötte. Nem véletlen, hogy a címbeli cigány vén, azaz öreg: a költő a halála előtti évben írta a verset, amikor már egy szomorú, sokat tapasztalt, fáradt, megviselt, gondterhelt idős embernek érezte magát.

Az egész versen át alkotásra hajszolja magát ez a vén cigány, aztán az utolsó versszakban egy váratlan fordulattal csendre inti magát. Nem hajszolja magát többé arra, hogy olyan verset írjon, amilyet elvárnak tőle, sőt, egyáltalán nem hajszolja magát versírásra, amíg ilyen vigasztalan állapotok vannak.

Mivel a cigány a költő metaforája, a zene pedig a költészeté, a versírásé, azt mondhatjuk, Vörösmarty a mű végén képletesen szólva bejelenti saját elhallgatását. Ezáltal próbálja feloldani a bonyolult, ellentmondásos helyzetet, amibe került – sikerrel.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!