Vörösmarty Mihály A vén cigány című verse 1854 nyarán keletkezett. Az öreg költő utolsó befejezett költeménye, hosszú hallgatás után született. Vörösmarty „hattyúdalaként” tartják számon.

Történelmi háttér: az 1848-as szabadságharc elvesztése az a történelmi élmény, amely ihlette a verset, és amelyet nemzeti katasztrófaként élt meg Vörösmarty. A korabeli aktualitások megjelennek a műben, a rengeteg szenvedés, amit a magyarok átéltek. (Itt is a vész motívumával találkozunk, mint az Előszóban: a világosi katasztrófát a költő vihar képében egyetemessé, világméretűvé emeli.)

Életrajzi háttér: Vörösmartyt a szabadságharc bukása testileg-lelkileg összetörte. Világos után bujdosásra kényszerült, mivel a szabadságharc idején állami állást vállalt (a kegyelmi szék közbírája lett), és mert támogatta a Battyhány-kormányt, melyben képviselői mandátumot is kapott, s melyet követett Debrecenbe, majd Szegedre és Aradra.

Bajza Józseffel együtt menekült, majd 1850-ben önként jelentkezett a katonai törvényszéken. Elítéléséig szabadon engedték, majd Haynau több más képviselőtársával együtt őt is kegyelemben részesítette. Ekkor a költő Baracskán élt, ahol házat és földet vásárolt, gazdálkodott. Felmentése után visszaköltözött szülőföldjére, Nyékre, mint bérlő.

Öt évet élt még ezután, de utolsó időszaka lassú haldoklás volt. Súlyos beteg lett, verset írni alig futotta erejéből. Csak 6-7 befejezett költeménye maradt ránk a Világos utáni időből, de köztük van a Vörösmarty-életmű kiemelkedő remekműve, A vén cigány is.

Keletkezés: a vers négy éves hallgatás után született, és egy évvel a költő végső elhallgatása – halála – előtt. Vörösmarty a vers születésének idején fordított le két Shakespeare-drámát, a Villámot és a Lear királyt, és ezután már csak egy verset írt 1855 őszén, amit halála miatt már nem tudott befejezni, így töredékben maradt.

Egy tragikus élet betetőzése és csúcsteljesítménye A vén cigány, amit egy megfáradt, egészségében rokkant költő alkotott. Nem kétséges, hogy Vörösmarty egész életművét összefoglaló, betetőző műnek készült.

A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése –
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derűljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Korstílus: romantika.

Műfaj: rapszódia. Ez a műfaj a 19. században honosodott meg, az óda egyik műfajváltozata volt. A rapszódia zaklatott menetű, szenvedélyes hangú, kötetlen szerkezetű, töredezett gondolatiságú mű, amelyben szabadon áradó érzelmek jelennek meg.

A romantika kedveli a szélsőséges hangulatokat, igyekszik felszabadítani az egyéniségben rejlő érzelmeket, és a rapszódia műfaja rendkívül alkalmas erre. Így aztán igen kedvelt műfaj volt a romantikában, és nemcsak a költészetben, hanem a zenében is (pl. Petőfi Egy gondolat bánt engemet c. verse és Liszt Ferenc Magyar rapszódiák c. zongoramű-sorozata egyaránt ebbe a műfajba tartozik).

Típus: önmegszólító költemény (a lírai én E/2. személyben megszólítja a vén cigányt, azaz önmagát). A beszélő hangja, a beszéd önmarcangoló pátosza teszi fokozatosan nyilvánvalóvá, hogy a megszólított azonos a lírai énnel (azaz a vén cigány maga Vörösmarty).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!