Egyfajta szemfényvesztő mutatványt hajt végre Villon: a tündöklő képek miatt valósággal szerelmi himnuszig emelkedik a vers, és mire a 7. versszakig érünk, teljesen megfeledkezünk arról, hogy ez a szép lány, akiről szó van, jelenleg csúnya és öreg. A képek valósággal elnyomják, „túlharsogják” a folyamatosan jelen levő célzásokat, hogy mindez a szépség már a múlté („hova lett”, „ki emlékszik”):

Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb? 

Itt érünk el a vers tetőpontjához, innentől már csak lefelé vezethet út. A következő strófákban minden ragyogó kép, amit eddig olvastunk, minden gyönyörű sor a visszájára fordul, mindennek a fonákját mutatja meg a költő.

A 4. egység (8-9. versszak) a szép fiatal test jelenlegi megöregedett, megcsúnyult állapotát mutatja be. Ugyanazokat a testrészeket most már elvirágzott, megromlott állapotukban látjuk.

Villon minden érzéki, magas izzású részletre egyenként rácsúsztatja a romlás képét, szinte anyagszerűen. Ugyanazzal a naturális részletességgel ábrázolja az öreg, csúnya testet, amilyennel a szép és fiatal testet mutatta meg.

Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva – ó jaj! –
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.

Persze, Villon előtt is számos költő írt már az öregségről, az elöregedett, csúnya testről. Az öreg férfiak elvesztett életerejüket, testi erejüket, az öreg nők elvesztett szépségüket siratják.

Nemcsak a francia és a német középkori lírában, de már a görög és római antik költészetben is gyakori téma volt ez. A férfiak úgy noszogatták szerelemre, fiatalságuk és szépségük kiélvezésére a lányokat, hogy az öregség, a testi romlás, a megcsúnyulás, sőt, a halál képével fenyegették őket.

Villonnak tehát bőven voltak mintái, de a készen kapott sablonokat, előre gyártott elemeket saját költői erejével át tudta hevíteni. A hirtelen megvilágított és kinagyított testrészek valósággal célba veszik az olvasó érzékenységét, hiszen az öregedés nem csupán a szép fegyverkovácsné problémája, hanem mindannyiunk osztályrésze. Előbb-utóbb minden ember erre a sorsra jut, az olvasó is.

Olyan, mintha a szép fegyverkovácsné a szemünk előtt öregedne meg annyi idő alatt, amíg elolvassuk a verset, és ez az öregedés nemcsak nekünk, hanem ellenünk is szólna. Villon láthatóvá, kézzelfoghatóvá teszi a jeleit, nemcsak a görbe orrot, a szőrös, konya fület, a lötyögős bőrt, hanem a takargatni való testrészeket is, ami már egészen kísérteties hatást kelt:

Ez hát a szépség földi útja:
a durva kezek, görbe vállak,
kinő a hát otromba púpja,
a mellek rongy cafatra válnak,
a testről a húsok leválnak,
fuj, szerelem virága! Hol hát
a szép comb? Húsa úgy leványadt,
ma csak egy darab szárazkolbász.

Villon tehát közszemlére teszi az öreg, csúnya idomokat, de úgy, hogy az olvasó szinte úgy érzi, mintha vele történne mindez. A költő mintegy személyes érdekűvé, eleven igazsággá teszi számunkra az öregedést.

Az 5. egység (10. versszak) a zárlat, egy visszafogott, elégikus befejezés, az utolsó sorban a tanulsággal: ez másokkal is megeshet.

A szép fegyverkovácsné panasza nem azért nagy vers, mert valami újat mond el, és még csak nem is személyessége miatt, hanem mert Villon minden elődjénél hatásosabban adja elő a régről ismert témát. Egy-egy szokatlan képe teli van energiával, és a szerkesztésben is jó arányérzékről tesz tanúbizonyságot.

Az elemzés Lator László írása alapján készült (88 híres vers a világirodalomból).