A 3. versszak fő motívuma a láb, a járás. Az izmos láb és a ruganyos járás dinamikát, erőt fejez ki: ez a női nemzedék felfelé és a jövőbe menetelt. Az általuk hordott ormótlan bakancs a lírai én szemében sokkal szebb – mivel több és másfajta értéket jelképez – mint a mai nők tűsarkú cipője.

A tegnapi asszonyok fáradt lába is az erő jelképe és gyönyör forrása a beszélő számára. Lábuk rettenetes helyeket is megjárt, táborokat is és sárban taposott, mindez a helytállást, az erőben, a bátorságban, a lelki erőben rejlő szépséget fejezi ki.

A 4. versszak a veszteségekkel, a közösen megélt világokkal (titkos kapcsolat, közösség) himnikus csúcsokra ér. Sorra veszi, milyen férjek tartoztak a tegnapi asszonyokhoz és milyen szeretők.

A beszélő megszólítja társait, a tegnapi férfiakat, akik közül sokan eltűntek, meghaltak. Amíg tudtak, visszatértek asszonyaikhoz, de aztán börtönök, vesztőhelyek nyelték el őket. A lírai én mindegyiküket társának, testvérének tekinti, hiszen titkos kapcsolat fűzi össze e nemzedék tagjait. A tegnapi férfiak a tegnapi asszonyokkal akartak új életet kezdeni, de sokuknak nem adatott meg a lehetőség.

Szerelem és halál a tegnap asszonyainak már életük kezdetén is összefonódott, nemcsak öregkorukban, s talán ez a haláltudat teszi olyan intenzívvé a teljességvágyat. A „kalandos, kurta átmenet” maga az élet, mely így summázható számukra: „Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.” Ez a nemzedék szebben élt, mint ahogy a történelmi kor engedte.

Az 5. versszakban a beszélő odaképzeli a régebbi halottak mellé a kikerülhetetlen jövőben a tegnapi asszonyokat is. Lent, a föld alatt a himnikusan megjelenített testekből már csak a csontok maradnak, de azokból is sugározni fog valami titkos erő. Erre bizonyságot az szolgáltat, aki „oda rég lekerült”, mint Eti is.

A zárlat névtelenül állít emléket Etinek (Nagy Etel), a költő fiatalon elhunyt első feleségének. Nagy Etel egyébként Kassák Lajos nevelt lánya volt, ismert mozdulaművész (a tánc és a pantomim sajátosságait ötvöző művészet). 1939-ben halt meg.

Az utolsó 4 sorban a versbeszéd E/1. személyre vált át, de úgy, hogy a szöveg többekre is és egyetlen személyre is vonatkoztatható. Így továbbra is szól az óda a tegnapi asszonyokhoz általában is és a mindenkori egyetlenekhez is, hiszen az élő számára egy-egy személy az, aki „felsugárzik titkosan, mint földalatti nap”.

Így találkozik a zárlatban a fent és a lent: a zárókép az ellentétet lételméleti szinten feloldva egyesíti a fent és a lent világát. A vers ódai hangon dicsőített hősei lent is a fenti példaéletet őrzik. A zárlat visszaköt a versindításhoz a felragyogó szem és a homályt átragyogtató emlék párhuzamával.

A halált átragyogja annak az ereje, ami volt. A megjelenített, élő testek eleven szellemeket zárnak magukba, s ezt a harmóniát igazából a halál sem képes megszűntetni. Egy személyiségtípus halhatatlanná válik, így a halál végül legyőzetik. A zárókép az 1965-ös kötet, a Földalatti nap címévé vált, ezzel is kiemelve a verset.

Verselés: az Óda a tegnapi asszonyokhoz kevert ritmusú, hosszú sorokból álló vers. Formabontóan is hagyományközeli jellegű. Verselése szimultánnak tekinthető, a sorok többsége négyütemű (a kötetlenebb tagoló ritmus szerint), és fellazított, szabálytalan jambikus lüktetés is érezhető bennük. A ritmus nem teljesen szabályos. Néhány kivételtől eltekintve erőteljes a sorközepi metszet.

A rímek gazdag játéka (belső és sorvégi rímek, alliterációk) különös zeneiséget és emelkedett szépséget ad a versnek, érzékeltetve a felidézés boldogságát. Ugyanakkor a ritmus kevertsége jól kifejezi a versbeli életmintáknak és a megélt történelemnek a feszültségeit és az idősíkok többrétegű dinamizmusát.