Nyelvezet: kifejezésmódja egyszerű és természetes, nyelve inkább hétköznapi, mint ódaian emelkedett. Mégis átsugárzik rajta egy eleven viszony, elmúlt és múlhatatlan kötődések ereje, a hűség, és bevonja a verset az emlékezés glóriájával. S épp a köznapias szöveg miatt válik mellbevágó erejűvé a cím nyitóképe a tegnapi asszonyokkal és a zárókép a földalatti nappal.

Forma: a vers 5 versszakból áll, melyek eltérő terjedelműek. A nyitó strófa a legterjedelmesebb.

Cím: műfajmegjelölő, s megnevezi a vers címzettjét is. A cím, miként a vers is, idő-és értékszembesítő.

Vershelyzet: az emlékezés helyzete. A beszélő apró mozzanatokból, mozaikszerűen, egymásra pergő képekben idézi fel a múltat. Az emlékezés által megmarad minden, amit az ember átélt – Vas István ezt tudatosan világszemléletének egyik központi szervező elvévé tette.

Beszédhelyzet: a vers címzettje egy női generáció. Nem egyetlen személyhez szól, hanem egy egész nemzedékhez, s még tovább egy világhoz, egy életérzéshez, a fiatal évek életidejéhez, amelyben a nőknek kitüntetett hősi szerep jutott (szellemi, morális ellenállás).

A lírai én megszólalása általánosító, többes számú, a történetmesélés lendületes. S bár a költemény általánosító jellegű, mögötte ott rejlik a legszemélyesebb élmény is: a költő három feleségének – Eti, Marika, Piroska (Nagy Etel, Kutni Mária és Szántó Piroska) – alakja.

Értelmezés:

Az 1. versszak felmutatja a később kibontakozó elemeket, mint egy zenemű első tétele. A költő jelen idejű felkiáltással nyit. Ez indítja el a múltba forduló kép-és ítéletsort. Már a versindításban megjelenik az idő-és értékszembesítés: egymás mellé rendelődik a múlt és a jelen, s közéjük ékelődik a pokoli korszak (a második világháború).

A nyitó strófa uralkodó motívuma a szem („micsoda förtelmeket látott később a szemetek”), a cinkos összenézés („fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk”) és a mögötte felsejlő világ („hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög”).

A „hamvadó szemekben” felragyogó büszkeség, a tekintetből sugárzó Remény és Vágy, a „tudással telve” ölelkezés – mind a tegnap asszonyaihoz kapcsolódó szépség és gyönyör hódolatteli felmutatása.

A szépség és a gyönyör mellett azonban sorra megjelennek a „förtelem” ellenpontjának képei is, különösen az 1. és a 4. versszakban. A tegnapi asszonyok mellé holt férfiak sora társul, figyelmeztetve az idő múlására.

A 2. versszak konkrét leírások sora és a jelennel való szembesítés, nőtípusok leltára. A múltban háromféle női magatartás volt megfigyelhető: a „szende”, a „démoni” és az „igazi” (az igazi magatartás azoké, akikben „az örök nőiség új hitté lelkesedett”). A vers csak az utóbbiakhoz szól.

A jelenben is szembeállítódik (általánosítva) a „maiak” felszínessége és a „tegnapi asszonyok” tökéletessége. A háború alatt és után történt förtelmek közepette is tiszták, szépek, erősek maradtak („tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!”).

A strófa fő motívuma a fej: emelt fővel járnak a tegnapi asszonyok, úgy, ahogy a maiak nem képesek, hiszen nem élték meg ugyanazt és nem kellett úgy helytállniuk („Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak”). A tegnap asszonyainak magatartását a hegytetőn felszegett fejjel megálló nőalak képe szimbolizálja.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!