Vas István: Cambridge-i elégia (elemzés)
A vers műfaja elégia, bár formailag kevéssé felel meg az elégia követelményeinek. Hangulata azonban az elégia műfajnak megfelelően rezignált, ugyanakkor rapszodikus jellegű is: nagy érzelmi hullámzás figyelhető meg benne, elégikussága „nehezen jön létre”.
Típusa szerint hely-, idő-és értékszembesítő költemény. A helyek, idők és szerepek összjátékából létrejövő szemérmes elégia, telezsúfolva kulturális anyaggal. A szemérmesség persze csak álca: „Nem is tudom, miért” – írja a költő látszólag tanácstalanul, holott nagyon is természetes volt számára, hogy Angliában Magyarország, Cambridge-ben Sárospatak jusson az eszébe.
Általában is igaz, hogy „az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját”. Az angliai utazás a magyarsághoz tartozást tudatosította Vas Istvánban.
Helyszembesítés: Cambridge és Sárospatak sorsa között párhuzam van, hiszen mindkét hely egy szellemi fellegvár. A két város két végpont: földrajzi értelemben Európa nyugati és keleti határai, ahol megindult a polgári fejlődés a középkor után. Csakhogy a két város kétféle nemzetsorsot élt meg: Cambridge a folyamatos fejlődés, Sárospatak a viszontagságokkal terhes, megszakított fejlődés városa.
Míg Cambridge a klasszikus polgári fejlődés útját járta be, addig Sárospatak népe tragédiák sorát élte át (lefejezések, kudarcba fulladó függetlenségi harcok, gátolt élet), ezért a jelenben a két város között óriási a különbség. A két város természetesen a két országra is utal: különbségük Anglia és Magyarország eltérő történelmi útját jelképezi.
Persze, Vas István nem a történelmi, 300 évvel korábbi Sárospatak képét szembesíti az idilli, gondtalan Cambridge képével, hanem az 1959-es Sárospatakét, amely a zaklatottságot, a bizonytalan jövőt, a bebörtönzött barátokat jelentette. (1666-1670 között Anglia élete sem volt éppen békésnek mondható, s a Cambridge-hez kapcsolódó idilli kép nem illene egy polgárháborús országra – csak míg ott a küzdelemnek volt eredménye, addig nálunk nem).
Időszembesítés: Párhuzam vonható a megidézett múlt és a költő kora (az 1950-es évek vége) közé: hasonló korszakai ezek a magyar történelemnek. A múlt példaként szolgál a jelenben: Zrínyi Péterék példájának döntő szerepe van a versben megszólaló életigenlésben, megmaradáshitben.
A vers beszélője egy művelt magyar ember, egy magyar költő, aki személyes élményként éli meg a magyar kultúrtörténetet. Szomorú történelmi esemény jut eszébe Cambridge-ben, mégis nagyon boldog attól, hogy ott lehet. Magyarként Cambridge-ben lenni 1959-ben kivételesen nagy dolog volt, a meghívott költő számára még nagyobb.
A lírai én nem pusztán önmagát képviseli ebben a helyzetben, hanem bebörtönzött írótársait is. Nem véletlen, hogy éppen a magyar főurak és az összeesküvések jutnak eszébe a magyar történelemből, hiszen barátai börtönben ültek. Wesselényi Ferenc, Zrínyi Péter, Frangepán és Nádasdy Ferenc alakja Déry Tibort, Zelk Zoltánt jelenti a számára, akik ugyanúgy szenvedtek és raboskodtak, mint annak idején ezek a főurak. Persze róluk nem írhatott. A függetlenség gondolata is csak sub rosa (=titkon) jelenhetett meg a versben.
És Nagy Imréről sem beszélhetett, pedig a Wesselényi-összeesküvés főurai és Nagy Imréék célkitűzései, „gyanútlansága”, sorsa között kézenfekvő a párhuzam.
A versbe beépített önreflexiók révén a Cambridge-i elégia eltér a hagyományos elégiától: beszüremkedik a műbe az irónia („hogyan is szokás az elégiát / Befejezni?”). A vers az elégiáról is szól, a helyzetre és a magatartásra is reflektál. Erős érzelmi hangoltság és ironikus kontroll jellemzi.
A kifejezésmód szimbolista, rejtett utalásokkal terhelt.
A mű monologikus jellegű, hangvétele személyes, a beszéd E/1. személyű, múlt és jelen idejű.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Vas István: Cambridge-i elégia (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>