Az alaphelyzet romantikus: vadász, csónak, berek, ég és föld távlatai jelennek meg. A vers olyan halk lírai leírással indul, mintha maga a költő is a tájba olvadna. Álomként lebegő ez a táj.

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

A tó tükrén lebegő csónak képe kevés vonalú tömör kép, és Vajda az ilyen – mintegy a világmindenséget egybefogó – képek valamelyik színét, hangulatát rendkívül részletezően emeli ki, s mélyíti önálló hangulati képpé.

Jó példa erre a vers 3. sora: „Mint az árnyék leng a csónak”. Az „árnyék” szó ugyan csak egyszer, a második versszakban ismétlődik, de mintegy alaphangként végigvonul az egész versen. Ott érezzük még akkor is, amikor majd később három strófán keresztül (4-5-6. versszak) a költő a tündéri szépet, a varázslatosan vonzót állítja elénk, mert ezek a képek is olyan lengék és múlók, mint az árnyék.

A második versszak a felütésben megadott hangulatot hullámoztatja tovább alig észlelhetően, csak sejtetéssel:

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

Ez a strófa tulajdonképpen az első versszak utolsó sorának kibontása.

Figyeljük meg, hogy már a vers indításánál elkezdődik az a folyamat, hogy a csónak tárgyi konkrétsága kezd eltűnni. Ezt az anyagtalanná válást az egymás után, azonos sorhelyzetben megismételt hasonlat („Mint az árnyék”) segíti elő, mely a kézzelfogható tárgyat egy testetlen anyaghoz hasonlítja.

Árnyékként leng tehát a csónak, de ezt a finom, hullámzó mozgást is lelassítja, fékezi a zsongító hangulat. Nyelvileg ezt a 2. strófa határozói és jelzői okozzák (figyeljük meg, hogy a 2. versszakban még állítmány sincsen!)

Nem derül ki, hogy melyik évszakban vagyunk, bár a napszakot (dél) jelzi a költő. A tájat csend és mozdulatlanság uralja, még a „vad is alszik”:

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Eddig általános, bevezető jellegű hangulatfestő képeket találtunk, a költő a külső világot festette le, de most egyszerre befelé fordul. Eddig úgy tűnhetett, hogy a külső, impresszionista módon elénk tárt képek adják az „andalító” hangulatot, de mostantól a belső expresszív vonások válnak uralkodóvá.

A költő csak arra érzékeny, csak azt ragadja meg a világból, ami belső érzelmeit, kételyeit, tépelődéseit tükrözi. Így válik körülötte minden lebegővé, tűnővé, andalítóan és fájóan szép bizonytalansággá.

A csipkefinomságú, alig néhány motívumból szőtt képek tűnődést, kétséget, nyugtalan, tétova keresést érzékeltetnek. Az égen ragyogó nap, néhány felhő, lent a tavon a lengő csónak, benne ő, a vadász a puskájával. Ez minden. De mintha már ez is a költő lelkében felködlő végtelenséget jelképezné.

Igaz, hogy az első 3 versszakban elszórtan még találunk reális tájelemeket (pl. ragyogó nap, csillanó tükrű tó, csónak, a tó körüli berek, alvó vad stb.), de ezek inkább hangulatot érzékeltetnek, mint leíró jelleget. Egyenesen úgy érezzük, mintha ezek a strófák csak azért íródtak volna, hogy Vajda aláfesse velük a lelkében élő kételyt.

A költő ugyanolyan észrevétlenül lopja bele önmagát a képbe, ahogy az eddig megjelenített természeti tárgyakkal tette. Ehhez szinte eggyé kell olvadnia ezzel a tünékeny, lebegőnek festett természettel. Ez itt szinte önként adódik.

Tudjuk, hogy Vajda János szeretett vadászni, így nem meglepő, hogy a lírai én vadászként jelenik meg a versben. Persze, nem vadászat közben látjuk: bár ott van mellette a puska, lelkét más dolgok kötik le. A varázslatos hangulat megbűvöli, az árnyékká vált csónak lassú lengése révén önfeledten ringatózik a vízen.

A mérhetetlen csend hatását az is erősíti, hogy még a költő vadászszenvedélye is nyugszik. Valami elvonja a figyelmét a külvilág minden más valóságától, de itt még nem tudjuk, hogy mi.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!