A Nádas tavon 1888-ban íródott. A költő szenvedélyesen szerette a természetet, a Szabadka mellett elterülő Palicsi-tóhoz gyakran ellátogatott vadászni, pihenni. Ez a tó volt a Nádas tavont ihlető helyszín is: bűbája, varázsa kiváltságos költői pillanatokat hozott Vajda számára, akinek ritkán született ilyen könnyed, letisztult, lebegő, hibátlan egységű költeménye.

Gyermekkorától haláláig életeleme volt az erdei, vízparti magány. Ahogy telt az idő, egyre inkább, hiszen az életben sokat csalódott férfi állandóan háborgó, hadakozó lelkének egyre inkább a természet lett a legfőbb menedéke. Mindig elmélyedésre, töprengésre késztette a vadon elhagyatottsága, végtelensége, „gyönyörteljes borzadálya”.

Édesapja erdészeti intéző volt, így az ifjú Vajdának már korán módjában állt mélyen megismerni a természetet, az erdőt. Ezért lett szenvedélye a vadászat is, amely költészetének visszatérő motívuma (ebben a versben is vadászként jelenik meg). Sajátos, egyéni szín, motívum ez nála.

Akárcsak A vaáli erdőben, első ránézésre a Nádas tavon is tájversnek tűnik. Természetleíró versnek indul, a címe is tájversre utal, de ha végigolvassuk, akkor kiderül, hogy nem hagyományos tájversről van szó.

A tájvers témája maga a természeti környezet, amelyben az ember csak közvetve, szemlélőként jelenik meg. A romantikus tájversekben a lírai ént általában bensőséges viszony fűzi a természethez, csodálja erejét, rendjét, végtelenségét (jó példa erre Petőfi Sándor tájlírája).

Vajdánál nem a táj bemutatása a cél, nem a látványt akarja lajstromba venni (a vers szövege alapján a táj nem rekonstruálható). A táj nála csak közvetítő elem, költői eszköz, amely a lírai én gondolatvilágát, érzéseit, életérzését fejezi ki (úgy is mondhatjuk, hogy a költő a saját belső világát projektálja, kivetíti a tájra). Vajda János tehát, bár kötődik a hagyományos tájlírához, jelentős mértékben meg is újítja azt.

Sőtér István szerint a Nádas tavon „nem az aprólékos megfigyelés, a pedáns leírás révén eleveníti meg egy hangulat, egy környezet realitását, hanem néhány atmoszféraidéző mozzanat megragadásával.” A táj, a környezet leírása nem is közvetlen célja ennek a versnek. A természet itt arra szolgál, hogy a lírai én belső érzelmi hullámzását hűen tükrözze.

Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan…
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

A vers műfaja filozófiai dal, típusa szerint tájlíra, de látomás-líra is, sőt, besorolható a hangulat-lírába is.

Tájlíraként rendkívül újszerű. Újdonsága az, hogy a valóság és a látomás, a tájleírás és a filozofikus gondolatok egyszerre jelennek meg benne.

A Nádas tavon beszélőjének figyelme a külső látvány felől fokozatosan befelé fordul, és egy hangulatot próbál megragadni, amelynek nyomán filozófiai-metafizikai kérdések jutnak eszébe. Így végül nem az ember és a természet kapcsolata lesz a vers témája, mint a hagyományos tájversben, és nem a természet kerül új megvilágításba, hanem a vers beszélője.

A Nádas tavon hangulata révedező, melankolikus. A lírai én befelé forduló, meditatív lelkiállapotban van, egész lelkével elmerül az őt körülvevő tájban, a táj szemlélésében és saját gondolataiban.

Figyeljük meg, hogy a vers egy konkrét, reális, valós élményből és látványból indul ki, majd fokozatosan az elvontság, az irrealitás irányába halad, azaz a konkréttól az elvontig, a tájleírástól a látomásig jut el. Látszat és valóság közti különbség egyre jobban elhomályosul.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!