A cím metonimikus, időbeli érintkezésen alapul. Rájátszik az előző nagy Gina-vers, a Húsz év múlva címére, ezért témakijelölő is (hiszen aki érti a célzást, az azt is tudni fogja, hogy milyen verset várjon a cím alapján).

Szerkezete lineáris, 3 szerkezeti egységből áll:

Az 1. egység (1. strófa) a vershelyzet leírása. Ez a szituáció nem más, mint a szerelmesek utolsó találkozása. Az esemény helyszíne és időpontja nincs meghatározva, mert a szöveg két a magyar nyelvre jellemző sajátos nyelvi jegyet aknáz ki:

• az egyik a nyelvtani jelen idő használata, ami utalhat éppen bekövetkezőben levő, de a jövőben lejátszódó eseményre is
• a másik „a sír előtt” névutós szerkezet, amely a magyar nyelvben értelmezhető helyhatározóként és időhatározóként is. Tehát vagy a találka színhelyét jelenti, vagy azt, hogy a szerelmesek a haláluk előtt még egyszer utoljára látják egymást.

A kétértelműséget persze könnyű kiküszöbölni, de a két jelentésréteg végig jelen van a versben, és a két szereplő is mintha folyamatosan valami kísérteties fél-létben lenne.

A 2. egység (2-4. strófa) a költői tevékenység értelmezése. A vers beszélője az emlékezés folyamatának analógiájával írja le a kép alkotásának menetét, amelyben a vers tárgya, a megszólított felismerheti magát.

A költői mű lesz az az eszköz, amelynek segítségével képessé válik a pár (persze csak jobb híján nevezzük őket párnak, hiszen nem éltek a lehetőséggel, hogy valóban pár legyenek) saját magát szemlélni.

A 3. egység (5. strófa) a lezárás, a Gina-szerelemmel való végső szakítás. Vajda itt a Húsz év múlva himnikus záró képét szisztematikusan lebontja. Ezzel az utolsó versszakkal a lírai én dekonstruálja azt a fiktív tájképet, amit a Húsz év múlva című versben az elmúlt szerelem díszleteként megalkotott.

Érdemes összevetni a két vers zárlatának tájelemeit: a Húsz év múlva záró képe a felkelő napra ragyogó örök hó, a Harminc év után záró képe a ködös, „rémteli sötét” erdőre felhős égről alátekintő hold.

A Húsz év múlva című versben a visszaemlékező lírai én a szenvedő félként jeleníti meg magát, a Harminc év után című versben azonban ő a szemlélő fél, egykori szerelme pedig a megismerés tárgya.

A zárlatban az oly sokszor megidézett elmúlás lenyűgöző tényként minden eddiginél súlyosabb képpé kristályosul. Az utolsó strófa már igazi szimbolista-látomásos remeklés: az egyéni fájdalom többértelmű, sejtető képsorokban jelenik meg.

Az emberi tragédia egybefonódik a megszemélyesített természet könnyező szomorúságával. Az ádáz vihar után a hold bánatosan, de szenvedélytelenül figyeli, amint a feldúlt, sötét erdő fáiról nagy nehéz könnycseppek hullnak.

Az utolsó strófa a vers tetőpontja. Elemzésekor érdemes figyelni a hanghatásokra is: a magas és a mély magánhangzók variálása, a 3. sor belső rímeket idéző é-a-á hangsora („És néz alá a méla éjszakán”), az utolsó két sor alliterációi („nagy, nehéz”, „halkan hullanak”) és lágy mássalhangzói (a „h” és „l” hangok gyöngéd lehelete) finom zenévé oldják ezt az elfelejthetetlen versszakot.

Sokkal testetlenebb, kísértetszerűbb, lebegőbb lesz az emlék a vers zenéjének köszönhetően, ugyanakkor illékonyságában is örökkévaló.

A Gina-élmény a legérzékibb élmény, amelyben Vajdának része volt. A legközvetlenebbül húshoz-vérhez kötődő, fizikai átélés, a költő vérét felforraló láz kísérte, ezért ez a szerelem – éppen beteljesülhetetlenségében, a szeretett nő elérhetetlensége által – lírai örökkévalósággá változtatta az elmúlt időt.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!