A Harminc év után 1892-ből való idő-és értékszembesítő költemény, amelyet a Gina-versek közé sorolunk. Nem valószínű, hogy van életrajzi háttere (azaz nem bizonyítható, hogy a verset egy valódi találkozás ihlette Ginával). Inkább fiktív találkozásról van szó: a költő képzeletben újra találkozik régi szerelmével harminc év után.

A vers rávilágít arra, hogy az immár öregúr Vajda János számára annyi év után sem halványodott el Gina emléke. Gina többet jelentett számára egy szerelemnél: a múzsája volt, aki végzetszerűen végigkísérte az egész életét. Ez az oka, hogy hosszú évek után is kínozza még ez a boldogtalan, beteljesületlen szerelem, és hogy Gina emléke nem tud elenyészni.

Legendák sora született a költő és múzsája utolsó találkozásáról: állítólag Vajda volt felesége, Bartos Rozália (akitől a költő elvált) fáradozott azon, hogy újra lássák egymást. Vajda pedig megkérte egy barátját, hogy nyomozza ki, hol van Gina. Mégsem valószínű, hogy a találkozás valóban megtörtént.

De nem is lényeges a vers szempontjából, hogy tényleg találkoztak-e, mivel a műben teljesen háttérbe szorul mindaz, amit a közvetlen tapasztalat, a valós élmény nyújthatott, ha valóban volt egy utolsó találkozás. „Én látok itt olyant, mit senki más; / Csodákat mível emlékezetem” – mondja megrendülten a költő.

A szerelem és az emlékezet varázslata egy pillanatra ismét annak a fiatal lánynak az arcát festi Vajda János elé, akinek „még másért nem dobbant szíve”. Az igézet persze hamar elmúlik, és utána a kegyetlen valóság, az elrontott élet döbbenete kap hangot a versben, amelynek érzelmi alaphangját a költő csalódása és fájdalma adja meg.

Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk – irgalmas végezet! –
Utolszor, egyszer még, a – sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban…
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan…
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak…

A Harminc év után műfaja elégia, hangulata emelkedett, méltóságteljes. Típusa szerint emlékvers, búcsúvers vagy összegző vers, amelyben megtalálhatók a gondolati líra elemei is.

Témája az egykori beteljesületlen szerelem okozta fájdalom. Illetve a vershelyzet igen sajátos, mivel a lírai én számára valójában nem is annyira a beteljesületlen régi szerelem okoz fájdalmat, hanem inkább a lehetőség elvesztése (hiszen ez a kapcsolat létre sem jött): „Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, / Az el nem nyert éden fájdalma van.”

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!