Vajda János: A virrasztók (elemzés)
A 9. versszakban újra visszatér a virrasztás képe, de most már az idősíkok végtelenné tágulnak: mintha a vers beszélője elveszítené az időérzékét. Az ismétlések és a párhuzamos szerkezetű képek eredményezik ezt a hatást.
A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,
A „nagy tenger éjszaka” olyan sötétséget hoz, amelyben az ember nem tud tájékozódni, ezért egyre fokozódik a bizonytalanság-érzés. Ez az éjszaka-kép hasonlít Petőfi „véghetetlen éj” metaforájára: mindkettő az elnyomás, a zsarnokság jelképe (Petőfinél pl. az Európa csendes, újra csendes c. versben). Vajdánál azonban hangulati töltetet is hordoz: az ő éjszakája lidérces, homályos, sivár.
A hajnal, a reggel, a fény az ébredést, az alvás végét jelentené: a 10. strófában a virrasztók reménykedve várják a hajnalt, de ez a hajnal csak nem akar eljönni.
Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!
Olyan sötét az éjszaka, hogy még csillag sincsen. A csillagtalan éjszakai égbolt a reménytelenséget érzékelteti: még amikor csillagot vélnek látni, az sem csillag, csak fénybogár. Ezek az érzékcsalódások azt fejezik ki, hogy minden remény csak illúzió.
A virrasztó költők a reménytelen helyzet ellenére is bizakodnak, hogy eljön a hajnal, de az óhajtó, felkiáltó mondatok („Hogy ha megvirradna már!”) érzékeltetik a mélységes türelmetlenséget: nem nyugodtan virrasztanak, abban a tudatban, hogy bármi történik, ők kitartanak, hanem félve, hogy ők is el fognak aludni. Várakoznak a hajnalra, de nem reménykedve, hanem a kilátástalanság érzésével.
A sok elakadt, félbehagyott mondat érzékelteti, hogy a vers beszélője egyre csüggedtebb: a hangvétel egyre lemondóbb, már-már azt sejteti, hogy a költők is abba fogják hagyni a virrasztást, mert ők sem bírják tovább, hiszen a magyarság feltámadása olyan távolinak és valószínűtlennek tűnik.
A záró rész (11-12. versszak) újra az allegóriát (halott=haza) állítja a középpontba. A szabadság szellemisége mintha meghalt volna az emberekben, a nemzetnek semmi reménye talpra állni. Vajda keserűen vallja be saját költőgenerációja nevében, hogy egyre fáradtabbak:
És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt…
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot…
Égen földön semmi nesz…
Vajda természeti jelenségekkel érzékelteti azokat a korjelenségeket, amelyek félelemben tartották a kor emberét. A zsarnoki önkény mindenkit elhallgattat, egyetlen hang se szólhat ellene, ezért olyan mély a csönd („És csak oly csöndes ne volna!”).
Az éjszaka (az elnyomás és a rabság sötétje és csendje) fojtogatja és megrémíti a költőket, akik egyre fáradtabbak, már nekik is alig van bátorságuk kiállni a szabadság eszméje mellett. És hiába énekelnek, dalukkal az alvókat nem tudják felébreszteni, körülöttük minden csendes. Úgy érzik, ebben a nagy csendben már-már ők maguk is elalszanak.
A körülmények is rosszak, de Vajda Jánost a körülményeknél is jobban aggasztja az, hogy a költők se tudnak jobban helytállni, mint az átlagemberek: nincs bennük elég kitartás.
A mostani költők nem olyanok, mint Arany János, aki nemrég írta meg A walesi bárdokat, és akinek a számára a morális helytállás olyan érték, amely kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. A walesi bárdok dala soha nem fárad meg, a walesi bárdok soha nem lankadnak el, Vajdáéknak azonban daluk „is már egyre fárad”. Az ő nemzedéke feladni látszik azt az erkölcsi kiállást, amely Arany János számára természetes.
Ez a költőgeneráció, mivel nem lát reményt a „halott feltámadására”, nem látja értelmét a helytállásnak sem. Az ő számukra az erkölcsi tartás már nem belső szükséglet, mint Arany számára, hanem csak kötelességtudat diktálta teher. Ezért beszél Vajda olyan keserű iróniával a költőkről.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Vajda János: A virrasztók (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>