Szerkezete lineáris: a költő a kezdőképből bontja ki a vers egyes egységeit, amelyek nem szerkezeti, hanem sokkal inkább tematikus egységek.

Az 1. egység (1-3. versszak) az alaphelyzet megteremtése után a költők tevékenységét minősíti keserű iróniával: „Talán mi se volnánk ébren, / Hanem mert a torban, éhen, / Rágódunk a csontokon. … Fizet minket a nemzetség, / Ha sírunk, énekelünk.”

A 2. egység (4-8. versszak) a költészet szellemi-hangulati környezetét írja le. A siratást berekeszteni kívánó „előre tekintő”, sokat öröklő rokonok képében a hazafias költészettel szemben ellenséges erőket jeleníti meg Vajda.

Ezeket nehéz azonosítani, de nem is feltétlenül szükséges. A szöveg alapján az ellenfelek azok, akiknek anyagi haszna származik a magyarság elnyomatásából. Ez topikus érv, az ellenfél hiteltelenítésének legegyszerűbb és legnépszerűbb eszköze.

Velük szemben a „nagy ősök” állnak, akik abban a földben nyugszanak, amelyen a vers jelenében „idegenek jól aratnak”. Az ő valódi hagyatékuknak pedig természetesen a szöveg beszélői, a mindenkori költők az őrzői, nem pedig az értékeket elherdáló örökösök.

Vajda olyan erős, a romantikus elődök történelemszemléletén alapuló toposzt teremtett amely napjainkig népszerű maradt.

A 3. egység (9-12. versszak) visszatér a virrasztás életképéhez. Az éj leírása – hasonlóan a vers elejéhez – kozmikus távlatokat sejtet („csillagoltó sötétségben”, „ki a tenger éjszakába”), aminek köszönhetően egyfelől a mű túlnő a magyarság sorsa feletti kesergés keretein, és egzisztenciális félelmet sugall, másfelől viszont a magyarság elnyomását nagyítja világtörténelmi, létértelmezési jelentőségűvé.

A vers szokatlanul zárul: a virrasztóknak azt az illuzórikus reményét fogalmazza meg, hogy a „nagy halott” tetszhalott csupán: paradox módon ez soha nem derülhet ki a szöveg által teremtett lehetséges világban.

Egy másik felosztás szerint a vers 4 szerkezeti egységre bontható:

Az 1. egység (1-6. versszak) a halott haza fölötti virrasztást, a gyászt, valamint a külvilág reakcióját mutatja be, amely belefáradt a virrasztásba és elaludt.

A 2. egység (7-8. versszak) az álom motívumát állítja elénk, amely a csalóka reményt jelképezi, hogy a halott talán mégsem halt meg. A költők és a hazafiak álmodoznak arról, hogy a haza csupán tetszhalott.

A 3. egység (9-10. versszak) a virrasztás végtelenné tágított képét állítja elénk, kiemelve a hajnalvárás gyötrelmeit: a költők ébren várják a hajnalt, amely nem akar eljönni.

A 4. egység (11-12. versszak) a vers zárlata, ahol ismét az allegóriát (halott=haza) látjuk, és már a költők is csüggednek, majdnem ők is elalszanak, márpedig akkor ki figyeli éberen, nem jön-e újabb lehetőség a szabadság kiküzdésére?

A virrasztók alapját jelentő allegória főbb elemei jól felfejthetőek. A nagy halott a szabadságért egykor küzdő haza, a virrasztók a költők, akiknél az ébrenlét az alkotásnak, az elalvás az elhallgatásnak felel meg.

A szöveg lezárása nagyon érdekes, mert ellentmondásos választ ad a „Miért is kell írni?” kérdésre. A virrasztás népszokása ugyanis arra szolgált, hogy biztosan megállapítsák, nem eleven embert temetnek-e el. A versírás ebből a szempontból nem más, mint a nemzethalál beálltának megállapítása: sajátos módon azonban mégis alkalmas arra, hogy ébren tartsa a reményt.

Nézzük meg a verset részletesebben!

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!