Az első versszak fő motívuma az elrejtettség, rejtekezés, a messziség:

Odabenn a mély vadonban, 
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében; 

Megjelenik a címben is szereplő erdő: a „vadon”, „völgy”, „árny” kifejezések utalnak rá. Szerepe a védelmezés („Sűrű árnyak enyhelyében”), egyfajta menedékként tekint rá a vers beszélője. A védettség érzetét fokozzák a jelzők is: „mély”, „csalános”, „félreeső”, „sűrű”.

A 2. versszakban megjelenik az idill mesebeli, sztereotip kelléke, a kis házikó, amely a békesség, az otthonra találás szimbóluma:

Oh milyen jó volna ottan, 
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!… 

A lírai én itt fejezi ki azt a vágyat, hogy a kis házikóban éldegélhessen a természet lágy ölén békességben, háborítatlanul.

A 3. strófában a költő egy pillanatra felvillantja a zűrös, problémás, zajos külvilág képét is, amely ellentétben áll a természet nyugalmával és békéjével.

Nem törődni a világgal, 
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van… 

Az utolsó sor már behozza a versbe utalásszerűen a halált: arra céloz a költő, hogy az életéből már kevesebb van hátra, mint amennyit leélt, és szeretne békességben készülni lelkileg az elmúlásra, foglalkozni a halál gondolatával.

A 4. strófában van a vers csúcspontja: itt teljesedik ki a vágykép.

Illatos hegy oldalában, 
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe… 

Mindhárom idősík megjelenik: maga a szemlélődés jelen idejű, de a lírai én a múltba és a jövőbe néz, ezáltal lehetőség nyílik a létösszegzésre, hiszen nagyobb a rálátása az életére.

Az 5-6. versszak már konkrétan beszél a halálról, amelyet az elszáradó életfa metaforájával jelenít meg a költő.

És azután, utóvégre, 
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról… 

Az ember úgy hullik le az életfáról, mint az érett gyümölcs: ezek szerint Vajda úgy látja, az embert a leélt évek megérlelik és előkészítik a halálra.

A zárlatban a halál békés pihenésként jelenik meg: nem fenyegető, hanem megnyugtató gondolatként van jelen.

S ismeretlen sirgödörbe’ 
Elalunni mindörökre…
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni…

A költemény kulcsszava a „pihenni” igenév, amelyet a zárlatban ismétlés által is hangsúlyoz a költő. De itt a pihenés már a végső nyugalmat, a halált jelenti. Ugyanakkor a vers egészében a szónak inkább az elsődleges jelentése dominál, a nyugalom (sőt, a halál is az örök béke, örök nyugalom jelképe).

A vers üzenete az, hogy a költő nyugalomra vágyik. Eggyé vált a természettel, amelyben békességet, idillt talált magának.