A vaáli erdőben műfaja dal, egészen pontosan filozófiai dalnak mondja a szakirodalom, mivel Vajda a dalformát bölcseleti gondolatokkal tölti meg. Németh G. Béla elégiába forduló dalnak nevezi.

A dal többnyire egynemű érzelmet, örömöt, bánatot fejez ki. A magyar lírában ritka, hogy a dal bölcseleti költemény is legyen, inkább népies stílusú és életképszerű vagy jelenetszerű szokott lenni. A Vajda-vers attól különleges, hogy nem népies és nem életképszerű dal, hanem filozofikus.

A versbeszéd monologikus, sóhajtásszerű. A dalforma könnyedsége és zeneisége lebegővé és általánosítóvá teszi a vágyait elsóhajtó beszélő hangját.

A vaáli erdőben hangulata csöndes, borongós, melankolikus, merengő, rezignált, belenyugvó. A háborgások, vívódások után lecsillapodott lelkiállapotot érzünk: a költő elégikus, nosztalgikus, szentimentális érzésekkel vágyódik a gyermekkori boldogság színhelye után.

Nem a gyerekkori emlékeit, élményeit idézi fel, hanem az akkori életérzés után vágyódik a költő, ezért szerepel a természet, az erdő a nyugalom és a béke szigeteként a versben.

Az élet küzdelmeiben elfáradt, viharvert, sebzett lelkű ember vonzódik a természethez, mert vágyik a béke és a csend után. Így, akárcsak a felvilágosodás költőinél (pl. Csokonai: A Magánossághoz, A tihanyi Ekhóhoz), a természet a világtól megcsömörlött, magányra vágyó ember menedékhelyének allegóriája lesz.

A versben alkalmazott költői kifejezőeszközök, alakzatok, szóképek: ismétlés, figura etymologica, metafora.

A vaáli erdőben két szerkezeti egységből áll: az első az életre, a második a halálra helyezi a hangsúlyt, ami természetes lezárása az életnek.

Az 1. egység (1-2. versszak) a költő vágyát fogalmazza meg, amely lélektanilag hiteles, őszinte. A „kis házikó”, ahol felnőtt, a védettséget, a békességet és a gondtalanságot jelképezi. Az élet viharaitól menekülő, a kudarcokba belefáradt, a lét nagy kérdéseivel viaskodó, hajszolt, idősödő költő a városi nyüzsgésből a magányba, a sűrű lombok árnyas menedéke után vágyakozik.

A 2. egység (3-6. versszak) az előbb megfogalmazott vágyat indokolja meg: a vaáli erdőben az élet és halál, a múlt és a jövő is idilli. Itt minden egyszerű, természetes, magától értetődő, itt minden probléma feloldódik.

Ahogy Vajda más verseiben, itt is megjelennek filozófiai gondolatok: a világ dolgaival nem törődik, a természetet vizsgálja a szemlélődő, nézelődő, figyelő ember magatartásával. A vers a kontemplatív (szemlélődő, lényegkereső, metafizikai hangoltságú) életeszményt jeleníti meg.

Vajda szemlélete panteisztikus. A természet mozgásából, folyamataiból merít képi anyagot, de a természet iránti vágyakozása ennél jóval szervesebb: szinte azonosul a természettel. Feloldódni, beleépülni vágyik a természet körforgásába. Passzívan bele akar simulni, nem akar törődni a világ ezer bajával, a halálban feloldódva pihenni akar.

Különös, hogy a halál az idillel, a természetben való harmóniával együtt jelenik meg. Az élet megérik a halálra, az elmúlásra, mint egy fa („Lehullani önmagától, / A kiszáradt életfáról…”). Ez az életfa mintegy beleolvad az erdei tájba.

A sors csak történik velünk a költő szerint: múlt időkhöz és jövendőhöz kapcsolódik az emberi élet e belenyugvással, szemlélődéssel („Nézni illanó felhőkbe, / Mult időkbe, jövendőkbe…”).

Vajda filozófiai költeményeinek egyik nagy kérdése az, hogy vajon létezik-e túlvilág, van-e élet a halálon túl, vagy örök megsemmisülés vár mindenkire? Ez a kérdés jelenleg nem nyugtalanítja a költőt, mert a halál most idillinek tűnik a számára: megpihenésnek egy küzdelmes élet után, mindörökre való elalvásnak.

A teljes és örök megsemmisülés itt megnyugtató gondolat, és mégis érzünk a versben valami nyugtalanító, drámai feszültséget. Ennek oka az, hogy a természetbe való belesimulás, a béke és a nyugalom soha el nem érhető vágyálom csupán.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!