A Lélektől lélekig 1923-ban keletkezett. Tóth Árpád utolsó (már halála után megjelent) kötetének címadó darabja.

Az 1920-as években Tóth Árpád költészetében hangsúlyosabb lett a fájdalmas én-líra, hiszen anyagilag létbizonytalanságban élt és a háború utáni nehéz időkben nem volt munkája, ezért mellőzöttnek érezte magát (Hatvany Lajos folyóirata, az Esztendő, amelynél a költő segédszerkesztő volt, többé már nem jelent meg, 1921 őszén kapott állást Az Est című napilapnál).

A költőt gyógyíthatatlan szomorúság gyötörte, de nem csupán saját magányát fogalmazta meg verseiben, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus magányát is. (Ezt a témát Vajda János hozta be a magyar lírába Az üstökös című versével.)

A Lélektől lélekig az egyik olyan vers, amelyben a nemes eszményekkel induló költő, aki egész életében csak gyöngédségre és finom szépségekre vágyott, élete utolsó évtizedének legfontosabb mondanivalóját és keserű élettapasztalatát fogalmazza meg.

Ez az utolsó tíz év mélabús, keserves időszak volt, amely már a halálra készülés jegyében telt: Tóth Árpád búcsúzott az ifjúságtól, búcsúzott az élettől.

A vers az utolsó korszakából való, amikor a művészi fejlődésnek arra a pontjára jutott, amikor már a szavak játékos vagy stilizált, színes alkalmazása átadta helyét az egyszerűségnek. Egyfajta belső kijózanodáson ment keresztül a költő, ami miatt elhagyta a nyelvi cicomákat és versszerkesztése a realizmus irányába mozdult el.

Az újdonság az, hogy Tóth Árpád a modern természettudomány elméleteit és kifejezéseit is felhasználja. A modern élet képzetei valósággal felszívódnak a versbe, a tudományos adatok átköltőiesednek.

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Műfaja elégia, hangulata borús, bús, lemondó, fájdalmas, bánatos, hangvétele közvetlen. Stílusa impresszionista.

Témája a magány. Tóth Árpád egy kapcsolat nélküli világról és távol lévő emberekről fest képet. Egy tudományos igazságtól (színképelemzés: az égitestek ugyanolyan elemekből állnak, mint a Föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig, s ahhoz a megállapításhoz, hogy a csillagok magányosak („a térbe szétszórt milljom árvaság”).

A csillagok fénye tehát nem más, mint „égi üzenet”, amely billió mérföldnyi messzeségből érkezik az emberekhez a „jeges, fekete és kopár terek sötétjén” keresztül. És ez a fény valami nagyon ősi fájdalmat sír el az embereknek („ős bút zokog a vérnek a fény”), azt, hogy a létezés magányos és szomorú.

Ugyanilyen fény az emberi szem sugara, amelyet az egyik ember a csillagokéhoz hasonló üzenet gyanánt küldözget a másik embernek. Csakhogy az emberek közt ugyanolyan hatalmas, jeges űr tátong, mint a csillagok között, s ezért nehezen jut el az üzenet egyik lélektől a másikhoz.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!