A Körúti hajnal stílusa impresszionista. Csupa kép, hang és szín a vers. A mindent beborító hajnal színeváltozását, fényviszonyait kísérjük figyelemmel. Számos impresszionista stílusjegy található benne: a színek, a fény-árnyék hatás, a hanghatások (zeneiség), a szinesztéziák használata, valamint a rímek is. Az impresszionista élmény a halmozott jelzőhasználatban is jelentkezik.

A költő elbeszélő múlt időt és általános alanyt használ. A beszélő nincs megnevezve, kiléte meghatározhatatlan. Csak annyit tudunk meg róla, hogy kivételességet tulajdonít annak, amit néz (ez érezhető az intonáció izgatottságából, emelkedettségéből).

A cím egy minőségjelzős szószerkezet, időpontot (hajnal) és helyszínt (körút) nevez meg. Erős hangulatkeltő hatása van. A hajnal egy kitüntetett napszak, és a maga átmenetiségével rejtelmes is. A kezdet, az ébredés ideje. Nem pusztán napszak, hanem ünnep: a világ jellemző, múlékony, de mindig visszatérő állapotának szimbóluma is. A körút széles, forgalmas út Budapesten.

Szerkezete a város ébredésének mozzanatai alapján szerveződik. Három szerkezeti egységre tagolható.

Az 1. egység (1. versszak) még majdnem az éjszakáé, témája a szürkeség, egy átmeneti állapot, hangulata riasztó, kísérteties. Az alvó, kihalt város képe, színtelensége rossz, kellemetlen érzést kelt.

Minden jelző, hasonlat és metafora azt sugallja, hogy a költő a közömbösség, az elidegenedés képzetét kapcsolja a szürkeséghez. Például a boltok üveges szemeikkel olyan mozdulatlanok és dermedtek, mint a halottak, az utca „vad kővidék”, s még a vicék (segédházmesterek) is ártó, gonosz démonoknak tűnnek és félelmet, kedvetlenséget, rossz érzést keltenek. Komor, szürke, szennyes a város.

A 2. egység (2-4. versszak) a hajnal történéseinek leírása, melyet a fény hirtelen megjelenése nyit meg: „egyszerre” elönt mindent a fény s hirtelen megváltozik az utca képe. Életre kel a szürke világ, a fény-árnyék ellentéte, játéka során megjelennek fokozatosan a színek. Az addigi nyomasztó hangulat eltűnik, ünnepivé varázsolja a hajnal a várost.

A 2. strófa végén kigyúl a „Végtelen Fény”, azaz megjelenik a hajnali égbolt első sugárcsóvája. Igaz, hogy a nagyvárosi környezetben ez nem a horizonton látszik, hanem csak két csupasz tűzfal között, de a hajnali fény akkor is bűvöletet, tiszta örömet, boldog önkívületet hoz magával.

Ezt az ünnepi stílus is jelzi, melyet Tóth Árpád ritkán használt („zsarát”) és régiesnek ható („milliom karát”) szavak használatával ér el. Ez a stílust is választékossá teszi.

Tehát áhítatos csend van. A 3. strófa indítása is a kivételességet hangsúlyozza: „Bűvölten állt az utca.” Ez az egyszerű kijelentő mondat erős érzelmi hatást hordoz. Megtorpantja, ugyanakkor meg is emeli a vers lendületét.

A napfény hatására ragyogni kezdenek a színek: zöld, fehér, lila, de az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően a színek zenei motívumokkal együtt jelennek meg (pl. „lila dal”). A szétfutó fényeket a jelenségek egyedekként fogadják. Költői kifejezőeszközök sokasága található itt, pl. megszemélyesítések sora (egy „sovány akác” részegen issza be a napfényt stb.).

Mindez csak egy pillanatig tart, a színeket lassanként a hangok kezdik elnyomni.

A fényjáték a 4. strófában egészül ki hangképzetekkel: egyelőre még csak a telített csenddel („a színek víg pacsirtái zengtek”, „a kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő”). A strófa elején a „Fény” nagybetűs írásmódja patetikus és áhítatos, a csendes életörömet sugallja („A Fénynek földi hang még nem felelt”).

A hangok feléledése tehát nem közönséges, durva zajokkal kezdődik, nem a villamos csörömpölésével (jajdulásával) például, hanem a harangok tompa zúgásával. Itt együtt van az érzékelés pillanatnyi gyönyöre és a benne lappangó fájdalom is, amely a mulandóság fájdalma.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!