A Körúti hajnal 1923-ban keletkezett. Tóth Árpád, bár Debrecenben nőtt fel, élete nagy részében Budapesten lakott, és ebben a versében is a pesti környezetet festi meg.

Az Est című lap munkatársaként dolgozott, így a háborút követő létbizonytalanság után újra volt megélhetése, s életébe a boldog házasság és kislánya születése is hozott némi örömet. Ugyanakkor a súlyos tüdőbetegség és a nagy szegénység továbbra is nyomasztotta.

Rövid életét a halál árnyékában élte le, így költészetében rendre megjelenik a halál, ugyanakkor az élet varázslata, mámora is helyet kap. Ez a kettősség érezhető a Körúti hajnal képeiben is.

A verset az impresszionista költészet egyik mintadarabjának tartják. A hajnal jellegzetesen impresszionista motívum, hiszen az impresszionista festőket vonzották a hajnal és az alkonyat benyomásai, hangulatai. Szerették azt az időszakot, amikor elmosódnak az éles kontúrok és a tárgyak új színeket, új árnyalatokat kapnak. Ilyenkor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik.

Tóth Árpád már korábban, Hajnali szerenád című versében is írt a hajnalról, amelyet „nagy impresszionistának” nevezett.

A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg:

1. A szürkület időszakát, amikor még csak dereng, de még nem világosodott ki, és még nem látszanak igazán a színek.
2. Azt a néhány perces, ünnepi időszakot, amikor felragyog az első fény.
3. A nappali élet kijózanító valóságát.

Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…

Műfaja életkép. Leíró jellegű versről van szó: anyaga látványok sora, a látvány történik. Vagyis az eseményt a dolgokban, az ember nélküli mozzanatokban ragadja meg a költő, a vers érvénye mégis vonatkozik az emberre is. Az utca fokozatosan megelevenedő részleteit ábrázolja, a vers valódi tárgya az élmény, a szépség.

Típusa tájvers. Az ábrázolt élettér a nagyváros, amely mint táj jelenik meg (kirakat, házmester, tűzfal, aszfalt, kővidék, por stb.). Tehát a mű témája szerint modern tájleíró költemény – a pesti utca reggele. Üzenete az, hogy meg kell találnunk a pillanatokban a szépséget, így válthat lenyűgözővé az ébredő város, a hajnal csodája rohanó világunkban.

Kifejezőeszközök: metafora, megszemélyesítés, hasonlat, szinesztézia, fokozás, alliteráció

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!