A cím kínál ugyan némi fogódzót a vers típusára nézve, ez azonban csalóka. Látszólag műfajmegjelölés (szerenád), de paradoxont hordoz (szerenádot este szoktak adni, nem hajnalban). Alakilag oxymoron. Ellentmondásosságával a mű témájára, a műfaj lehetőségeire utal.

A szerenád szóról magányos, szomorú lantpengető trubadúr jut eszünkbe, valamint a szerelmi líra, mivel a szeretett hölgynek szokás szerenádot adni. Maga a vers ezzel szemben a várost írja le, bár vannak benne szerelmi felhangok is.

A Hajnali szerenád 3 szerkezeti egységre bomlik.

Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzet megteremtése. Tájkölteményre utaló kezdés. Az első két szakasz a virradat, és az arra válaszoló természet átlelkesített, megszemélyesítésekben bővelkedő leírása. Kivételt a bevezető sor jelent, ami vélhetőleg a beszélő nézőpontját, a várost jelöli meg.

A cím finom hangulatára már rögtön az első sor rácáfol, amely meghökkenti az olvasót a maga csúnyaságával („Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka”). Tóth Árpád nem próbálja a csúnya éjszakai városképet költőivé szelídíteni, hanem még rá is játszik, fokozza a csúnyaságát.

A „renyhe” jelző szokatlanságával és költőietlenségével felkelti a figyelmet, de a hangzás is hozzájárul a hatáshoz (az „r” hangok szerepe fontos: „Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka”). A vers merészen eltér a hagyományos költői felfogástól, de éppen ez adja a leírás szuggesztivitását.

A második sor elején az ellentétes kötőszó hirtelenséget jelez („De túl, az enyhe, tiszta messzeségben”). Egyszerre a magasba röppen a tekintet és a hajnali égbolt színeit látjuk. Ez a leírás jól mutatja, hogy a költőnek milyen festői látása, szemléletmódja volt. A hajnalról is az impresszionista festészet jut eszébe („A hajnal, a nagy impresszionista.” – teljes metafora).

A 2. strófában már kint vagyunk a városból, a kora reggeli erdőt látjuk. Itt három teljes metafora kapcsolódik egybe egy dinamikusabb képben. A sötétségből kivetkőző erdőt ruháit levető lánnyal azonosítja, aki kendőzetlen kitárja testét a világnak, arra várva, hogy a Nap, a vén, dús kéjenc, aranyfésűt tűzzön zöld hajába.

A mozdulatlanság nyugalma mögött mozgást, szüntelen átalakulást érzünk, amit sugallnak az igék is (lebomlik, borzong, nyújtózik). A kép jelentéséből kibomló erotika még nyugtalanabbá, vibrálóbbá teszi.

A 2. egység (3. versszak) a befogadó nézőpontját a beszélő a természetről a városra irányítja: „De itt, a szűk utcák közé bezárva…”. Ez az egység hangulatilag ellentétes az előzővel. A városban a szűkre szabott terület miatt fölerősödik a bezártság-érzet.

A színek helyett szürkeség, a gazdagság helyett dísztelenség, sivárság jelenik meg. A hajnal közeledtével a városi kőrengeteg nem színessé, hanem szürkévé válik: a fény az erdőt felragyogtatja, a várost elsivárítja. Az erdőnek az éjszakai sötétség csak „rút csuha”, ám a városnak annál jobb, minél sötétebb van, mert a sötétség eltakarja a sok piszkot.

Az erdő, a természet leírásakor a költő a képzőművészetből kölcsönzött képeket (a hajnal impresszionista stb.), a város leírásakor azonban a természetből kölcsönöz képeket, pl. a városi gázlámpák úgy ragyognak, mint a virágok („A lenge gázláng, az éj bús virága”). Azonban amikor jön a hajnal és elkezd világosodni, ezek a virágok lehullatják a szirmaikat.

A hajnal a természetben fenséges tünemény, a városban viszont csak szürke, „szennyes és sivár”. A városi fényforrások „furcsán, betegen” világítanak, amikor jön a hajnal. Ha megpirkad és nincs sötét, értelmüket vesztik.

A lírai én nyelvileg nincs jelen az első három versszakban, helyét a határozószókból következtetve helyezhetjük el: „De túl…”, „De itt…”; itt, azaz a városban.

Itt található a vers tengelye. Eddig a költő impresszionista technikájú leírást adott a városról és az erdőről. Innentől viszont megjelenik a személyesség a versben.

A 3. egység (4-5. versszak) elejétől kezdve a mű személyessé válik. A beszélő megszólítja kedvesét: „Annuska, alszol?” Ezzel a megszólítással a lírai én nyelvileg is hangsúlyozottan lép be a vers terébe. Látjuk, ahogy magányosan járja az utcákat. A hangulat szomorkás, de az érzelmek a tájra vannak kivetítve („bús utcák során / A bús hajnalban járok egyedűl”: az utcák a búsak és a hajnal).

Vigasztalásul a fantáziáját hívja segítségül a lírai én, melyet cigánnyal azonosít („Fantáziám, a magános cigány” – teljes metafora). A verszene bánatos.

A beszélő az önértelmező gesztusok után („Fantáziám, a magányos cigány…”) a szerelmi költészet lehetőségét veti fel: „Jó volna most megállni ablakod / Alatt egy édes fájó szerenáddal.” A szíve tele van búval és vággyal, és egy „édes, fájó szerenáddal” szeretné az enyhe bánat érzését sugallni alvó szerelmese szívébe. Így kap a cím mélyebb értelmet. Itt a zeneiség uralja a verset.

A szöveg végig feltételes módban marad, így a szerenád nem valósul meg. A zárlatból értjük meg, miért szomorú a költő, és kapunk magyarázatot az előző egységek szimbolikájára. Mert szimbolikus jelentése van az erdei hajnal frissességének és tisztaságának, szembeállítva a város piszkos, szűk utcáival.

Tóth Árpád a modern nagyvárosi ember magányérzetét fejezi ki, egyedülléte mögött azonban személyes élmények húzódnak meg: szerencsétlen, félrecsúszott egzisztenciának érezte magát.

Ennek nemcsak a tüdőbaj volt az oka, amely kikezdte az életkedvét, küzdőképességét, hanem az állandó létbizonytalanság, a nyomorba hajló szegénység is. Nagyon vágyott az otthon melegére, családra, csendes boldogságra, de érezte, hogy a tiszta szerelem elérhetetlen a számára.

Menyasszonyához, a „szűz álmát” alvó Annuskához szállna a vágyódó szerenád a bús, szennyes utcákról, ahol árván bolyong a költő. Annuska személye is jelképes értelmű: ő a boldogság szimbóluma.

A személyes élmény hitelessé és emberivé teszi a verset, ugyanakkor a személyes fájdalom általános érvényre is emelkedik: közösségi értékű tett a hazug, megbomlott értékrendű társadalom elítélése. A költő szomorúsága így válik közüggyé.

A Hajnali szerenád verselése időmértékes, a nyolcsoros strófák ötös és hatodfeles jambikus sorokból állnak, ölelkező rímekkel. Rímképlet: a b b a c d d c.