Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú (elemzés)
Az Esti sugárkoszorú 3 szerkezeti egységre tagolható.
Az 1. egység (1. versszak) megteremti a vers alaphelyzetét. Az adott helyzet, a benyomások, a látvány érzékletes képével nyit: témája a park szemlélése alkonyatkor. Itt a leírás dominál, a párban történő séta részletezése (park, út, alkony, árnyék) jelzi az élmény összetettségét, és előkészíti az érzékelésre, a látványra ráépülő látomást.
A vers ideje a naplemente pillanata. A verskezdet azt a futó pillanatot ragadja meg, ahogy este fokozatosan, lassan eltűnik a fény, és elmosódnak a tárgyak körvonalai. Minden hamvassá, súlytalanná, lebegővé válik. S ahogy hirtelen csökken a fény, az árnyak mintegy holttestként zuhannak a földre, mintha kísértetek lennének.
Az első két sor komor, sötét hangulatú, melyet a mély magánhangzók túlsúlya okoz (á-a-a-á-á-a). Ugyanakkor a csodálkozás, az ámulat érzését kelti a hangok belső váltakozása és a rejtett rímek.
Az első sorban T/1. személyű alany kezdi meg a beszédet, ez azonban felbomlik megszólítóra és megszólítottra (hajad, egyetlen birtokos személyjel mutatja), kettejük egységét a vers végére állítja vissza a lírai én. Ebben a részben aprólékos leírással, szinte „szálanként” teremti meg a költő a mű központi motívumát.
Kiderül, hogy a fogyatkozó, „menekülő” fény csak a kedves hajának „sötét lombját” fonja körül sugárkoszorúval. Itt elkezdődik valamiféle varázslat, a látványból lassacskán látomás lesz, az értelem helyett most már a misztikum dominál. A kedves haján megcsillanó alkonyi fény látványa a lírai én tudatában elmozdulást idéz elő a hétköznapi érzékelés felől valami tapasztalaton túlinak, transzcendensnek a megsejtése irányába.
Így lesz a fénykoszorúból dicsfény, glória. A sugárkoszorú immár nem földi fényként van jelen, hanem glória a szeretett nő feje körül, mint a középkori szentek képein látható. Finom, halk, halvány, szelíd és komoly ragyogás övezi a kedvest.
A kedves hajkoronáján áttetsző fény képét olyan módon írja le a költő, hogy a természeti jelenség észrevétlenül a megszólított attribútuma lesz, a szöveg tájleírásból dicséretté változik.
A beszélő lelke szárnyal, egészen megbűvölt állapotba kerül. A túlvilági fénykoszorút illattá és csenddé szűri át a dolgok „esti lélekvándorlása”, vagyis a színek elszürkülése, a tárgyak láthatatlanná válása. Ahogy a környezet és a nőalak egyetlen benyomássá olvad össze, úgy oldódik lassan egymásba a dolgok külön élete is, és elmosódik a határ a földi és az égi szféra között.
A 2. egység (2. versszak) kezdetén az előző versszak hangsúlyos szinesztéziája ismétlődik („Illattá s csenddé.”), a strófa mintegy fölveszi az előző fonalát. A 2. egység az előző egységben megrajzolt kép értelmezése, jelentésének gazdagítása. Az első versszakban a szeretett nő alakjára játszott rá a szerző egy átszellemített természeti képet, itt továbblép.
A lírai én rajongó ámulata, a pillanatnyi csoda tovább mélyül: az illat a „titkok” illata, a csend a „béke égi” csendje lesz, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán a képek és színek mind eltűnnek, s a lírai énből kibuggyan a vallomás: „jó volt élni, mint ahogy soha”. Ez a boldogság, az elragadtatottság önkéntelen megnyilvánulása: olyankor jó élni, amikor az ember boldog.
És aki ezt a boldogságot adja nekünk, azt szinte már nem is földi lénynek látjuk, hanem angyalnak, szentnek, túlvilági léleknek, ami a bibliai égő csipkebokor képében testesül meg. Így a megszólított átkerül a szent szférába.
Úgy azonban, hogy a lírai én ebben a részben már nyelvileg jelölve van jelen, ezzel a jelenléttel pedig hangsúlyozza, hogy mindez benne játszódik le: „S a fényt szemem beitta a szívembe: / Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te…”.
A mű eddigi csúcspontjával, az „áldott csipkebokor” képével zárul ez a rész. Itt a lírai én egyrészt utalást tesz a nő testi mivoltára, ugyanakkor a testiséget szellemivé is teszi, mintegy szentté avatja, mivel a női test erotikus lángolását egy bibliai képpel, az égő csipkebokor képével fejezi ki.
Az égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek Isten, így lényegében a női test az égő csipkebokorban megjelenő istenség képzetével azonosul. Ezzel a képpel a szerelem valami égi, testetlen, léten túli érzésbe vált át.
Ahogy a jelenségek egyre inkább elvesztik konkrétságukat, a látvány fokozatosan látomássá alakul, s ennek a látomásnak a csúcsán a csipkebokor-metafora áll.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>