A 9. fejezet a kisregény zárlata, amelyből értesülünk Tonio Kröger szellemi érlelődéséről. A történetet Tonio Lizavetának írt levele zárja, amely nem az eseményekről számol be, hanem önjellemzést ad a főhősről.

A levélből kiderül, hogy Tonio immár elismeri a festőnő igazát: ő valóban olyan „polgár, aki eltévedt a művészetben”, aki két világ között áll, és egyikben sincs otthon, ezért nehéz a sorsa.

A probléma teljes feloldását a mű befejezése sem hozza meg. Tonio Kröger, ha kudarcok árán is, de végül megtalálja önmagát, a saját útját, ám megmarad benne az örök vágy, hogy az emberekhez tartozzon. Akarni azonban kevés: se barátra, se szerelemre nem találhat, így el kell fogadnia sajátos helyzetét: ő valóban egy „eltévedt polgár”.

Álma nem valósulhat meg, mivel az igazságért és megismerésért küzdő művész világa mindig is ellentétes lesz a művészetellenes, prózai életet élő átlagember világával.

De lényegében milyen is az az élet, amely után annyira vágyakozik? Egy romantikus illúziót kerget a szőkeségről, az egészségről és az életörömről. Hiszen a magabiztos Hans Hansen és a bájos Ingeborg Holm valójában átlagos, szürke emberek, akik nagyon is színtelen életet élnek.

A Hans Hansenek nem olvassák el a Don Carlost, de talán jobb is így: ugyan mit értenének meg belőle? Semmit.  Ez a mű egyik legfontosabb gondolata.

Tonio elítéli a polgárok ostobaságát, de elítéli a művészek szépségimádatát is: egyik embertípussal se tud teljesen azonosulni.

Ezért elhatározza, hogy új úton fog járni a művészetben. Lizavetának írt levelében idéz Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első leveléből: a szeretet-himnuszra hivatkozik, s ezzel kijelöli magának az új utat.

Teljesen új ars poeticát fogalmaz meg, melynek alapja az, hogy ő művészként a polgári, azaz emberi, eleven és közönséges dolgokhoz vonzódik.

Hiszen „minden melegség, minden jóság, minden humor ebből származik” és „ez az a szeretet, melyről írva vagyon, hogy akit eltölt, emberek és angyalok nyelvén tud szólani, de akiből hiányzik, az zengő érc és pengő cimbalom csupán.” Vagyis emberszeretet nélkül nincs művészet.

Tonio Kröger titokban szereti az életet és az embereket, mélységesen sóvárog az egyszerű örömök, a hétköznapok gyönyörei után. Ezért túl akarja haladni az olyan művészetet, amely az élet fölé emeli magát és elszakad a valóságtól. Az ilyen művészet célja egyedül a rafinált játék és a szép forma, pedig Tonio szerint a művésznek az életet kell kifejeznie.

Azt az életet kell kifejeznie, ami az átlagember, a „polgár” kiváltsága, még akkor is, ha ő maga nem részesülhet benne. A műnek pedig be kell engednie a hétköznapok világát, nem szabad a hétköznapiságot kirekesztenie.

Ha összehasonlítjuk ezt a művészetfelfogást azzal, amelyet Tonio annak idején a Lizavetával való beszélgetéskor kifejtett (a művésznek nem szabad embernek lennie, nem szabad éreznie stb.), akkor nyilvánvalóvá válik, mekkora fejlődési utat járt be a főhős. Hiszen most már nem az emberen kívüliben, az embertelenben látja a művészet forrását, hanem épp ellenkezőleg, az emberi, az élet szeretetében.

Az átlagemberek és a hétköznapiság, a hétköznapi élet iránti szeretete nem teszi elfogulttá Tonio Krögert, aki továbbra is fenntartja kritikusságát, társadalombírálatát. Magatartására egyszerre jellemző a vonzalom és az elutasítás, és ebből a kettősségből fakad a műben tapasztalható jellegzetes irónia.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!