A 2. egység (2-6. strófa) az indoklás, amelyben a múlt (jelen és jövő) jelenik meg. Ez az öt strófa (a hét versszakból az öt középső) Aphrodité közeledtét, érkezését és gyógyító szavait írja le.

Egy szubjektív vallomás bontakozik ki: a lírai én úgy fordul Aphroditéhoz, mint legmeghittebb barátnőjéhez, akit szövetségesének tekint a szerelme beteljesüléséért vívott harcban.

Elpanaszolja neki egyedüllétét, magányát, valamint hivatkozik a múltra (legfőbb érve az, hogy korábban Aphrodité már segített neki, ezért érzi magát feljogosítva, hogy újra hozzá forduljon): „annyi másszor / mindig hajlottál a szavamra, s jöttél”, mondja neki. „Fürge pár veréb a kocsidba fogva / siklott” (a verebek voltak Aphrodité szent madarai).

Aphrodité tehát a múltban már többször eljött hozzá verebek vonta kocsiján az Olümposzról, s mosolyt, megértést, vigasztalást hozott neki. Ezért a lírai én arra kéri, újra jöjjön el. Bizalommal teli várakozással gondol arra, hogy mivel a múltban is többször segített neki, talán most is fog.

Aztán megjelenik az istennő kedvező válasza (az idézőjeles részben), amely a múltban hangzott el, a jelenben csak vágyálom (bár ez a jövőre vonatkozó ígéret sokak szerint értelmezhető a „mostani” helyzet megoldásaként is).

Itt, az 5-6. versszakban idősíkváltást találunk: az első strófa jelen idejű igéit múlt idejű igék váltják fel. Az istennő és Szapphó egyik korábbi intim párbeszédét ismerhetjük meg, melyet a költőnő szó szerint idéz. Ebből megtudhatjuk, hogy Aphrodité akkor megígérte neki, hogy kielégíti olthatatlan szerelmi vágyát:

„Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád / hozza Peithó hű szerelemre”. Akkoriban tehát Pethó, a rábeszélés istennője révén intézte el Aphrodité, hogy Szapphó szenvedélyének tárgya, aki eddig érzéketlen maradt, szerelemre gyulladjon és viszonozza a költőnő érzelmeit. Vagyis az istennő elérte, hogy az illető, akár akarja, akár nem, beleszeressen a lírai énbe

Aphrodité nem vigasztalja Szapphót, hanem feloldó ítéletet mond, így a múltra vonatkozó kérdések és bajok az utolsó szavaknál már meg is oldódnak, mintegy varázsütésre: „most ha nem szeret, hamar érted ég majd, / bár ne akarja.”

Ennek a mondatnak kettős funkciója van a versben: a kérés jelen idejéből nézve ez a boldogságot ígérő pillanat a múlté. Eddig csupa közeledés volt a vers (térben és időben is) ehhez a minden irányból nézett, s így az időket egyszerre tartalmazó ponthoz, ami itt visszazárul a nyitókép jelenébe.

A mágikus szavak ebben az idődimenzióban olyan idézetté válnak, amely nem bír varázserővel (hiszen a beszélgetés a múltban történt és egy másik szerelmi ügyre vonatkozott). Funkciója a jelenben már nem a varázsmondaté (ahogy az elbeszélt történetben), hanem a hivatkozó rész lezárásaként és betetőzéseként, mintegy bizonyítékként szolgál (arra, hogy az istennő egyszer már segített). Ez a retorikai csúcspont.

Mivel a lírai én Aphrodité szavait is idézi, a múlton belül többszörös idősíkváltás történik: „kit akarsz” (jelen), „ki bántott?” (múlt), „most kerül” (jelen), „érted ég majd” (jövő).

A beszélő tehát a múltbeli eseménysort (Aphrodité eljövetele, ígérete, a szerelem beteljesülése) párhuzamba állítja a jelennel. Példaszerű (paradigmaszerű) érvként használja fel, mint ami okot és jogot is ad neki arra, hogy most a jelenben újra Aphrodité segítségét kérje.

A 3. egység (7. strófa) ismét könyörgés, a beszélő ismét a jelent ábrázolja, s megismétli kérését. A vers tehát a múlt érveivel alátámasztott bensőséges fohász megismétlésével zárul. A lírai én kifejezi azt a reményét, hogy Aphrodité ezt a legújabb szerelmi harcát is sikerre viszi.

A verset állandó mozgásban és lebegésben tartja az idők és nézőpontok váltogatása, egymásra utalása. A különböző szólamok egymást értelmezik.

Az Aphroditéhoz verselése időmértékes, a költőnőről elnevezett szapphói strófákból áll (három azonos ritmusképletű szapphói sort egy adoniszi sor követ: a szapphói sor öt verslábból áll, a középső daktilus, a többi trocheus, az adoniszi sor két verslábból áll, egy daktilusból és egy trocheusból illetve spondeusból). A létrejövő ritmus a szárnyaló lélek mélybe hullását sugallja.