Szapphó Aphroditéhoz című verse a Kr. e. 7-6. században keletkezett Leszbosz szigetén. Ez a költőnő egyetlen műve, amely teljes egészében ránk maradt, vagyis nem töredék.

Szapphó a mai értelemben vett líra első képviselője. Hazafias kardalokat, elégiákat, szatirikus, közéleti verseket már korábban is írtak, de Szapphó volt az első olyan költő, akinek versei személyesek, líraiak, vagyis az én áll a középpontban. Mondhatjuk úgy is, hogy ő az alanyi költészet első képviselője.

Elődeit nem ismerjük, ahogy Homéroszéit sem. Valószínűleg nem egyedül teremtett műfajt, hanem a szintén leszboszi születésű Alkaiosszal együtt, akivel barátok voltak. Alkaiosz is a személyes líra egyik első művelője, és ő is nagy hatással volt az utókorra.

Szapphó életéről nem sokat tudunk, alakját legendák övezik. Kevés megbízható adat maradt fenn róla, a legtöbbet verseiből következtethetjük ki. Még neve sem biztos: ő maga Pszapphónak nevezte magát, de kortársai, köztük Alkaiosz is, Szapphóként utaltak rá műveikben.

Amit biztosan tudunk, hogy előkelő családba született Leszbosz szigetén, de családját a politikai fordulatok száműzetésbe kényszerítették, így éveket kellett Szicíliában tölteniük. Nem tudjuk, Szapphó a száműzetés előtt vagy után ment férjhez, de férjnél volt és egy kislánya is született, Kleisz. Férjéről írásaiban nem tesz említést.

Leszboszra visszatérve maga köré gyűjtötte az előkelő családok lányait és kardalra, társasági illemre, hasznos női foglalatosságokra, kézimunkára tanította őket. Amolyan leánynevelde jellegű lányiskolát vezetett, amilyenből több is működött a szigeten, de Szapphóé volt a leghíresebb: nemcsak Leszboszról fogadott tanítványokat, hanem Iónia (a keleti szigetek és a kis-ázsiai partvidék) más városaiból is özönlöttek hozzá a lányok.

Szapphó érzelemvilágát és lelkét a nevelés kötötte le: legtöbb versében növendékeivel foglalkozik, akiket gonddal és szeretettel figyelt, vágyaikat átérezte, számos helyzetdalt is rögtönzött róluk. Sokszor a nevüket is beleírta (Atthisz, Megara, Anaktoria, Gongüla, Euneika stb.).

Költeményeiben kifejezi epekedését egy-egy távol levő lány iránt, vagy féltékenységét, ha egyik tanítványa egy férfit vagy egy másik nevelőnőt tüntet ki figyelmével, számos versében pedig nyíltan bevallja szerelmét, érzéki vágyait. Ugyanakkor a rivális iskolák vezetőnőit gúnyversekben támadta.

A klasszikus görög kor sem a férfiak, sem a nők egymás közti szerelmét nem tartotta természetellenes dolognak, sőt a pederasztiában (ami a pedofília egyik formája) sem talált kivetnivalót. Szapphóról is úgy tartja az utókor, hogy homoerotikus kapcsolatot tartott fenn tanítványaival, ezért Szapphó szülőhelyének, Leszbosz szigetének nevéből származik a leszbikus szó.

Vannak olyan irodalmárok is, akik szerint nincs okunk feltételezni, hogy Szapphó valóban leszbikus volt, mások szerint igen, ez már sohasem fog kiderülni. A róla szóló források is ellentmondásosak: a késő attikai komédiaírók éppen hogy férfifaló kéjnőként jelenítik meg műveikben és ízetlen tréfák célpontjává teszik.

Egy olyan mendemonda is született, amely szerint Szapphó úgy halt meg, hogy egy férfi iránti viszonzatlan szerelme miatt a tengerbe ugrott egy part menti szikláról. Ez valószínűleg nem igaz, mivel a legtöbb Szapphó-életrajz szerint a költőnő tisztes öregkort ért meg. Ennyi idő távolából azonban már lehetetlen tisztán látni és eldönteni, mi igaz és mi nem.

Mindenesetre Alkaiosz, aki személyesen ismerte, a legmélyebb tisztelet hangján beszélt róla, a későbbi görögök pedig a „tizedik múzsának” nevezték el (így él az utókor emlékezetében is). Nagy tisztelet övezte később a latin lírikusok között is: Catullus mintául használta, lefordította vagy átköltötte verseit, Horatius pedig alkalmazta a szapphói strófát, főleg ódáiban és szerelmes verseiben.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!