A 171. vers címe: Katóék háza. Ez kifejezetten életrajzi ihletésű költemény. A költő diákéveiből, kamaszkorából származó emlék a Dienes családról, akik szellemi tájékozódását segítették. A végén az egykori osztálytárs fénnyé, révületté, istennővé lényegül át.

Katóék háza

Ettől kezdve Katóék háza lett
a sugárzó központ. A képzelet
megtalálta misztikus otthonát,
s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át
csak azt vártam, csak a hetediket,
hogy megint ott, megint nála legyek,
megint édes igézetében a
jövőnek, ott, ahol vers, muzsika,
modernség várt, összhang és ami csak
volt valaha szivárvány gondolat
s szépség, időtlen és nemzetközi.
Oly keveset tudtam még!… És aki
mindezt adta, s később nap-nap után
vendégül látott: lehetett a lány,
aki szép volt, komoly, és Pestre járt
(s ismerte Adyt s tegezte „Mihályt”,
Babitsot), ő, ki fény volt s révület:
lehetett-e istennél kevesebb?

A 229. vers címe: Széthullott világ. Az összetört rend élményét fejezi ki. Visszautal a ciklus 9. darabjára, amikor a világ még egységes volt. Az idill, a „szép” helyét a „Rút” veszi át, az isteni-paradicsomi élmény helyét a pokol, az egészelvű „Egy” helyét a „Kettő”, ami a széthasadtságot, a kettéválást érzékelteti.

A világ most már „harctér”, az élet robot és nyomor. A teljesség már csak a költészetben és a szerelemben élhető meg. A költővé és felnőtt emberré formálódó fiatal lírai én minderre a dac és a lázadás magatartásával reagál.

Széthullott világ

Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ.
Én meg ő: harctér. Ellenség s barát.
Égen és földön összetört a rend.
A Nap hajnalban most is megjelent,
mennyei őrült, robotos balek,
és dolgozott, mert mást nem tehetett,
de énhozzám már alig volt köze.
Öt emelet mélységben, fekete
lichthófra nyilt a szobám; s ablaka,
csak tenyérnyi, az se volt… Ennyi a
jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz
a szemétdomb jövőből!… Csak a dac
tartotta bennem a lelket, meg a
vers és a nők reménye-iszonya,
a nők az utcán, a mozik előtt,
az egyetemen, a vers és a nők:
őket csodálva, bennük, rajtuk át,
szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ.

A 243. vers címe: Babits. A költőnek mesterével, Babits Mihállyal való ellentmondásos kapcsolatáról szóló, rendkívül tömör alkotás. Mester-tanítvány viszony volt köztük: Babits kísérte figyelemmel Szabó Lőrinc költővé érését. A versforma dialogikus, kérdésekben és válaszokban bontja ki különös kapcsolatukat. A kapcsolat időbeli változását is érzékelteti.

Hagyomány és annak megtagadása, szabály és szabálytalanság, szorongás és fiatalos dac, elkötelezett erkölcs és öntörvényű lét áll szemben egymással. Ezek a fel nem oldható ellentétek valahol ki is egészítik, sőt, feltételezik egymást. A zárlatban megfogalmazott vallomás jelentőségét növeli, hogy a hűségnyilatkozat egy olyan költőfejedelemnek szól, aki ekkor már halott volt.

Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? – Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

A Tücsökzene verszenéjét halk monotónia jellemzi, amely zümmögésre, tücsökciripelésre emlékeztet. A ciklus összes darabja azonos versformájú: 18 soros, jórészt páros rímű strófákból áll. Vannak fáradtabb darabok is.