A 31. vers címe: Templom-utca 10. Ez a vers fejti ki azt az időélményt, amely az első fejezeteket meghatározza. Ez az időélmény az „Egyedüli Jelen” élménye, amely magába foglalja a múltra irányuló emlékezést és a felidézett, értelmezett élmények műalkotássá formálásának idejét.

Valahogy úgy, ahogy Bergson értelmezte az időt: a lét egy adott, jelen idejű pillanata piramisszerűen magában hordozza a múlt minden egyes megélt pillanatát.

Templom-utca 10.

Templom utca 10? Csak rágondolok.
Zár, kapu enged, árnyként suhogok,
s ugyanakkor döngő falak között
a kapualjat megrázva döcög
egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák.
Saját magamban haladok tovább.
Tornác épül, derékszögben törik,
vadszöllő rakja föl hullt díszeit,
hátul a kertben, ébred a liliom,
s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon.
Átcsapok az üvegen, mint a fény.
A konyhában az anyám jön elém,
kísértet, mint én. Bent még két szoba:
itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a
szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! –
Az Egyedüli Jelen. – A tudat? –
Az Idők Együtt. – Mehetsz! – Mint a víz,
fut s áll a tükröd, Templom utca 10!

A 73. darab címe: Tutajon. Ez a vers kezdetben az Ipoly áradását és az ezzel kapcsolatos balassagyarmati élményeket írja le, aztán elszakad a konkrét valóságtól, a gyermek lírai hős nem az elöntött rét, hanem az egész világ fölött lebeg. Álmodozik, s mintegy révületbe esve eljut a világmindenséggel való azonosulásig.

Tutajon

Új áradás, most túl az Ipolyon. –
Kifogott ajtó volt a tutajom,
ág az evezőm. A hepehupás
legelőn, mint átlátszó, óriás
fény-tó, állt a víz félméterre a
földtől, néhol meg csak arasznyira,
kék nyárban, mely szikrázott, lobogott,
gyémánt csöndben, mely körülcsobogott,
lebegtem, ösvény, fű s virág felett,
dehogy ott – az egész világ felett.
És le se kellett hunyni a szemem,
álom gyúlt át minden érzékemen,
álom, amilyet az ópium ad,
álom, melyben néma kéj simogat,
álom, mely élő falakon visz át,
álom, mely csupa tükrös bujaság,
álom, amelyben ég s föld tündököl,
és egész testünk hangtalan gyönyör.

A 128. vers címe: A kíváncsiság. A beszélő felidézi életének azt a pillanatát, amikor tudatában az én és a nem én már különvált egymástól. A világ a szubjektumnak már nem létformája volt, hanem szemlélődésének tárgya. Nem élt benne öntudatlanul és önfeledten már a világban, hanem a világ feldolgozandó adat lett és értelmezői tevékenységet, gondolkodást kívánt meg.

Ebben a tapasztalatban már ott rejlik a későbbi végzetes elszakadás a világtól. Ezt jelzik az ellentétek: álmok-csaták, hitek-pörök, bezárult éden-új szezám.

A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző… Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!