A cím helyzetmegjelölő, utal a keletkezés körülményeire.

A Mozart hallgatása közben nem tagolódik versszakokra, ellenben felosztható gondolati egységekre, versmondatokra. Több idősík montírozódik benne össze.

A vers 4 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1. versmondat) bemutatja, ahogy a visszaemlékezés elindul egy látványból, a napóra feliratából: „Csak a derű óráit számolom.” Ez a klasszikus bölcsesség önvizsgálatra készteti a beszélőt.

A 2. egység (2. versmondat) azt írja le, hogy a bölcs mondást egykor hogyan értelmezte a beszélő. Benne is megvolt az a dac, ami a felirat készítőjében, de az ő életében „az árny mindig súlyosabb maradt a fénynél”, vagyis az életét a bánat és a keserűség határozta meg. Úgy érzi, elszalasztotta az élet szép pillanatait.

Pedig az örök tündöklést kellett volna megragadnia, ebben példát mutat Mozart, az ő zenéje erre a minta (a tündöklés talán Sarastro világosságországát idézi). Itt az önjellemzésből váratlanul, minden átmenet nélkül átvált miniatűr metaforás-szinesztéziás képek felsorolásába, amelyek a zene ihletésére teremnek a képzeletében („nap arany árvize”, „lepkeszárnycsókú pillanat” stb.).

Ezek a képek egy tökéletesen élhető élet, a külső és a belső világ harmóniáját fejezik ki. Felidézik a Varázsfuvola meseszerűségét, eszünkbe juthatnak róla az opera bizonyos szereplői, pl. Papageno önfeledt, szertelen játékossága vagy Tamino állhatatos vágya a szépség után.

A felkiáltó mondatok mámoros, zaklatott, emelkedett érzelmeket hordoznak. Ugyanakkor a gondolatok szaggatottak, kihagyásokkal érkezünk vissza a lírai én valóságába, a jelenbe. A beszélő úgy érzi, hogy ő csak testben öreg, s lélekben ismét szárnyalni kezd, ezúttal vissza a múltjába, egy olyan időszakba, amely még harmonikus volt.

A 3. egység (3-7. versmondat) egykori önmaga megidézése: az idillinek tűnő gyermekkor említése, visszavágyódás a gyerekkorba.

A gyerekkor a teljesség megélésének jelképe, ezt a teljességet szeretné megélni a beszélő most is: „csak az örök ég / örök hajósa lenni”. Az univerzum harmóniájára és derűjére, „új, forró áramok”-ra vágyik, mindezt az élet mulandósága, a lélek szorongása ellenpontozza („rozmár hidegek”).

Most tudatosul a beszélőben a zene jelenléte.

A 4. egység (8. versmondat) a zene hatását írja le. A Varázsfuvola harmóniát árasztó zenéjében a Mindenség nyugalmára ismer, Sarastro jóságot hirdető fénybirodalmára. A zárlatban a költő visszatér a kiinduló gondolathoz, eggyé olvad a dallam és a felidézett kép, a muzsika és a sztoikus bölcsesség.

A zene és a napórán levő latin felirat közös üzenetét az önvizsgálatot elvégző lírai én saját életfilozófiájává mélyíti. A keretet képező bölcs mondás kissé módosulva tér vissza: „Csak derűs órát veszek tudomásul”. A beszélő hangulata feloldódik a remény és a hit békéjében.