A két művész, Mozart és Szabó Lőrinc az időbeli és térbeli távolság ellenére, amely elválasztja őket egymástól, egymásra találnak ebben a műben.

A zenét hallgató emberben emlékképek jelennek meg. Mozart derűt és harmóniát árasztó zenéjét hallgatva a költőnek eszébe jut egy régi emlék, amely azóta már feledésbe merült, de most újra felbukkan, és ez az emlék indítja el a töprengést, elmélkedést. Ez az emlék egy napóra köbe vésett bölcsessége, amit annak idején szomorúságában megirigyelt: „Csak a derű óráit számolom.”

Azt is elképzeli, hogy ezt a feliratot talán egy vidám öregember véste bele a kőbe, rögtönzésként vagy dacos kedvében, szembeszegülve az öregséggel, a közeledő halállal, és mindennel, ami miatt szomorúnak kéne lennie. Azt a szándékát fejezi ki, hogy csak vidám dolgokkal hajlandó foglalkozni, csak jó dolgokra hajlandó emlékezni.

Ennek a gondolatnak a nyomán tűnődik el az idősödő költő a múlton, saját életén, hányatott, szenvedéssel teli sorsán. Rezignáltan merengve a múlton ráébred, hogy soha nem sikerült megragadnia a harmóniát, a fényt, a derűt. Mindig az árny, a ború, a diszharmónia határozta meg az életét.

Bánatosan tekint vissza a múltra, egykori önmagára, ám az idő múlása mégsem zaklatja fel, bölcsen belenyugszik a megváltoztathatatlanba: eljár felette az idő.

Végül felismeri, hogy úgy kellett volna élnie, ahogyan a napóra tanácsolja: csak a könnyelműség, a mámor, a gyönyör pillanatait kellett volna megragadnia, csak azokat érdemes elfogadni, emlékezetünkbe vésni.

Ilyen felhőtlenül boldog pillanatokat például gyermekkorában élt meg a költő: az a létállapot a könnyed lebegéshez hasonlított – milyen jó lenne újra átélni! A feltételes mód – a gyermekkor felidézésénél – irreális vágyakat, óhajokat fejez ki.

A vers beszélője fél a haláltól, újra akarja élni a gyerekkorát, célja a negatív emlékek elűzése. Most tudatosul benne, hogyan kellene ezután is élni, s ezt némi rezignációval veszi tudomásul, de nem lemondóan, hanem újjáéledő reménykedéssel.

A lírai én csak testben öreg, lélekben nem. Nyugodtan, sztoikusan fogadja el a sorsot. Önmagát vizsgálja a zene tükrében: már csak a zene jelent gyógyírt a számára. A zene ugyanis szép pillanatokat, jeleneteket idéz fel, az ember zenehallgatás közben érzi ezt az összhangot.

A Varázsfuvola a fény (élet) győzelme a sötétség (halál) felett. A zene keltette asszociációk nyugalmat, bölcs derűt árasztanak. Az öreg testben a zene hatására megfiatalodik a lélek.

Mozart zenéje immár a Mindenség zenéje, amelynek varázsos hangjai felélesztik az emberben a hitet és a reményt, segítenek neki megtalálni a mámort és a harmóniát. Így a vers beszélője lélekben megbékél, bizakodik, s immár kész elfogadni a vidám öregek bölcsességét, tanácsát, és csak az örömteli, derűs pillanatokra hajlandó emlékezni.

A derű átélése olyan költői program, amely az önvizsgálat eredményeképpen születik meg. A költő el akar szakadni a kötöttségektől, emelkedett lelkiállapotba szeretne kerülni. Csak ilyen állapotban szűnik meg az a lelki fájdalom, amelyet az élet nyomorúságos, gonddal, nehézségekkel, szenvedéssel teli, elkeserítő volta okoz az embernek.

Fő motívumok: fény, sötétség

Kifejezőeszközök: metafora, szinesztézia, ellentét, párhuzam, felsorolás, halmozás, soráthajlás (enjambement)

A Mozart hallgatása közben formailag 10 szótagos sorokból áll, páros rímű. A versbeszéd a zenét idézi fel: hosszú mondatokban, áthajlásokkal ível felfelé egészen a zárlatig, ahol a költő levonja a végkövetkeztetést, amelyet személyes hitvallássá tett önmaga számára.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!