A Mindenütt ott vagy című vers A huszonhatodik év 9. darabja. A szonettciklus Korzáti Erzsébet emlékére íródott, aki 1950. február 12-én öngyilkos lett. A költőt megdöbbentette szeretője váratlan halála, aki 25 év kapcsolat után, a 26. évben vetett véget életének. Szabó Lőrinc súlyos lelkiismeret-furdalást és bűntudatot érzett, régebbi gőgje, önzése semmivé foszlott.

A huszonhatodik év kapcsolatuk történetét dolgozza fel és emléket állít a halott asszonynak, ugyanakkor a gyászmunka része is. A 9-es sorszámot viselő Mindenütt ott vagy című szonett azt sírja el, hogy a szeretett személy elvesztése után csak a Semmi marad, hiába idézi minden az ő emlékét.

Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Műfaja szonett, hangulata fájdalmas. A versforma szabályos, 14 soros shakespeare-i szonett. Kifejezőeszközök: hasonlat, megszemélyesítés, ismétlés, halmozás.

A lírai én lelkendezve sorolja fel azokat a helyeket, amelyeket a huszonöt év alatt együtt jártak be szerelmével: út, erdő, falu, város, vízpart stb. Felidézi az együtt töltött időt, a nappalokat és éjszakákat, a tavaszokat és nyarakat, amelyek boldog pillanatokat hoztak mindkettőjüknek.

Olyan intenzíven idézi maga elé az emlékeket, hogy már-már azt hiszi, lehetségessé válik a lehetetlen: visszakaphatja kedvesét: „Mindenütt megvagy: mint virágözön / borítod életemet, friss öröm.” Látomásszerűen megjelenik neki halott szerelme, szinte már azt hiszi, újra együtt lehetnek.

Aztán annál keményebben, annál kiábrándítóbban foszlik szét ez az ábránd: a vers csattanója szétzúzza a látomást, a reményeket: a lírai én rádöbben a valóságra: „de mindig feljajdul a halk sikoly: / e sok Mindenütt mindenütt Sehol!”

Az ember esendő, gyarló lény. Amikor valami, valaki ott van a közelében, alig érzi annak értékét, fontosságát. Mikor eltűnik, elmúlik, meghal, akkor pedig már hiába keresi bármiben, meg nem lelheti. Emlékezni lehet, felidézni is, de visszakapni már soha.

Fájdalmas felismerés és illúziókkal való leszámolás ez a szonett: becsaphatjuk magunkat, de felesleges. Az elvesztett személy már nem létezik. Erre utal az utolsó sor: Mindenütt (emlék), Sehol (valóság).

A valóságban a szeretett nő sehol sincs, és nem hozhatja őt már vissza semmi. A veszteség végletes, visszafordíthatatlan, a hiány okozta fájdalom nem múlik el soha.