A Különbéke 1933-ban keletkezett. Az 1930-as évek költői-emberi magatartásának egyik kulcsverse. Szabó Lőrinc egy alapélménye, hogy a társadalmi kötöttségek gátat szabnak az embernek. Öntörvényű életfelfogásával mindig harcban állt a többi emberrel és börtönnek érezte a világot. Most azonban eljut arra a pontra, hogy békét akar kötni a világgal.

Ez a mű az 1936-os Különbéke című kötet címadó és egyben utolsó verse. A költő 33 évesen írta, ezt nevezik krisztusi kornak, mivel Krisztust 33 évesen feszítették keresztre. Ennyi idősen érzi úgy az ember, hogy leélte az életének nagyjából a felét (Dante fogalmazta meg, hogy „az emberélet útjának felén” járt ennyi idős korban, bár akkor még rövidebb volt az átlagéletkor).

Eddig eljutva időszerűvé válik valamilyen számvetés készítése, s a legtöbb költő szembe is néz saját életével, összegzi, hogy mi sikerült, mi nem, mik a tapasztalatai. Szabó Lőrinc később így emlékezett verse keletkezésére: „33 évnyi fejlődésem és mintegy 15 évnyi tapasztalatom sűrítése okádtatta ki belőlem ezt az undort.”

A Különbéke valóban nagyon pesszimista és nagyon indulatos vers. A költő ennyi idős korára teljesen elvesztette kötődését a világhoz: furcsa dac, keserű szembefordulás jellemzi, még mesterével, Babitscsal is szembefordult. Még a reményteli dolgoktól is elidegenedett, és szándékosan csak azt veszi észre, ami csúf a világban.

Úgy látja, az egész világunk önző, mindenki a maga önzése után megy, az ösztönök világa vezeti az embert, nem az értelem vagy a szolidaritás. Ráadásul 1933-ban a történelmi-politikai helyzet sem kecsegtetett jó kilátásokkal: a költő joggal érezhette úgy, hogy valami ridegség ül rajta a világon, hiszen készülődött az újabb háború.

Szabó Lőrinc eddigre már leszámolt az illúziókkal, reményeivel, a harmónia lehetőségével. Elidegenedett a tárgyaktól, a társadalomtól, a világtól. Rájött, hogy lehetetlen a harmonikus élet, és csak a belső elvonulás, a befelé tárulkozás mentheti meg az embert.

Fiatalon az ember valami nagyot akar alkotni, aztán idősebb korban rájön, hogy nem válthatja meg a világot. Az évek múltán minden embernél bekövetkezik valamilyen mértékű kiábrándulás, csalódás.

Ugyanakkor alkati dolog is, hogy ki mennyire tragikusan éli ezt meg: nem minden ember látja olyan sötéten a világot, mint Szabó Lőrinc, és nem is minden költő (Ady, Babits, Kosztolányi nem írtak ilyen hangon).

A Különbéke azonban címével is jelzi, hogy a költő rászánta magát a megbékélésre: elfogadja, hogy ilyen a világ, ez van. Békét köt a világgal. A „külön” szó jelzi, hogy ő egyedül köti ezt a békét, nem keres hozzá társakat. Nincsenek már illúziói, nem keresi a harmóniát. Azt a módot keresi, hogy mindennek ellenére hogyan lehet létezni az egyént korlátozó, ideálok nélküli világban.

Az öregedő, korosodó költő bölcsebb, tapasztaltabb, megkapta az élettől a pofonokat, ezért klasszicizálódás, elmélyülés jellemzi.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!