Stendhal Vörös és fekete c. regénye 1830 novemberében jelent meg, ettől az évtől számítjuk a realista irodalom kezdetét. A regény élére helyezett mottó: „Az igazságot, a kíméletlen igazságot!” a realizmus jelszava is lehetne. Stendhalt az igazság kutatásának szenvedélye fűtötte, ragaszkodott a valósághoz és megvetette a képmutatást.

Stendhal: írói álnév, valódi neve Henri Beyle („anri bel”, 1783-1842). Stendhal egy német kisváros neve, a szerző 171 álneve közül ez lett világhírű.

Henri Beyle feltörni vágyó plebejus családba született, ősei parasztok voltak, apja már ügyvéd, később Grenoble polgármestere (Grenoble Stendhal szülővárosa).

Kisgyerek volt, amikor édesanyja meghalt, apját gyűlölte. Szellemi fejlődésére anyai nagyapja, az egykori orvostanár Gagnon doktor volt nagy hatással, Stendhal őt tekintette igazi apjának.

El akart szabadulni otthonról, ehhez matematikai tudása nyitotta meg az utat (tanulmányi versenyeket nyert). 1799-ben Párizsba költözött, mert jelölték a forradalom által létesített Politechnikai Főiskolára. Végül mégsem tanult itt, mert az iskola katonai jellegű intézmény volt, és Stendhal visszariadt a kaszárnyaélettől. Rokonai, a Daru testvérek karolták fel.

Először hivatalnok lett, majd Napóleon katonatisztje. Hadnagyként részt vett az oroszországi és itáliai hadjáratban. Itália teljesen elbűvölte. 1803-ban otthagyta a hadsereget, mert „nagy ember” szeretett volna lenni, ahogy akkoriban sokan. Őrült tempóban tanulni kezdett, napi 12 órát olvasott, klasszikus és korabeli irodalommal foglalkozott.

1806-ban a porosz háborúban hadbiztos (élelmezési tiszt) feladatot vállalt, és ettől kezdve ott volt Napóleon minden nagyobb hadjáratában (Bécsbe és Magyarországra is eljutott a francia sereggel, járt Kismartonban és Győrben). Nem volt igazi katona, a csatákat kerülte, és a katonai fegyelmet is nehezen viselte.

1812-ben jól fizetett állást kapott, államtanácsossá nevezték ki. Szabadidejében Párizsban szórakozott, szinte állandóan szerelmes volt. Szerette a vidám, könnyelmű életet.

1814-ben Napóleon megbukott és visszatértek a Bourbonok, elkezdődött a restauráció időszaka. Stendhal nemigen találta a helyét. Tudta, hogy megaláztatás vár azokra, akik részt vettek Napóleon hadjárataiban, ezért elhagyta Franciaországot és Milánóba költözött, ahol 7 évig élt. Apja halálakor tért csak haza, ezután főleg Párizsban lakott.

Hadbiztosi nyugdíja nem volt elég arra, hogy a régi fényűző életmódot folytassa. Csak cikkeiből és könyveiből volt némi jövedelme. Több előkelő szalonba is bejáratos volt.

Az 1830-as júliusi forradalom után létrejött az ún. polgárkirályság, mely elnézőbb volt Napóleon egykori tisztjei iránt. Stendhal diplomáciai pályára léphetett, konzulként került a pápai állam egy kis városkájába, Civita-Vecchiába (kis halászfalu Rómától néhány kilométerre). A milánói nagyvároshoz szokott író itt magányosnak és száműzöttnek érezte magát.

1836-39 között Párizsban töltötte „szabadságát” félfizetésen, és újrakezdte nagyvilági bohém életét.

Élete utolsó éveit öregen, betegen és magányosan töltötte Civita-Vecchiában. 1841-ben szabadságot kért és Párizsba utazott, itt halt meg 1842-ben. Sírkövére a következő feliratot vésette: „Arrigo Beyle, a milánói. Élt, írt, szeretett.” (Arrigo a francia Henri név olasz megfelelője).

Munkássága: legnagyobb szépirodalmi teljesítménye a Vörös és fekete c. regény (1830).

1835 körül írta Lucien Leuwen vagy másik címén Vörös és fehér c. regényét, de nem fejezte be és életében nem is jelent meg.

1838-ban keletkezett A pármai kolostor c. nagyregénye, melyet 52 nap alatt írt meg párizsi „vakációja” alatt. Élete nagy élményét, Itáliát örökítette meg benne.

Értékes alkotások önéletrajzszerű írásai is, melyek az 1830-as években keletkeztek (Henri Brúlard élete, Az egotizmus emlékei). Irodalmi értékkel bír levelezése is.

Jelentősége: Kortársai nem ismerték el mint írót, műkedvelő dilettánsnak tartották és halála után azonnal elfelejtették. Barátján, Prosper Merimée-n kívül mindössze két író értékelte nagyra a műveit: Balzac és az öreg Goethe.

Csak jóval a halála után, az 1880-as években fedezte fel írói nagyságát Zola, a francia naturalista regényíró és Taine, a századvég nagy francia kritikusa. Ekkor került a halhatatlanok közé.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!