A vers műfaja, ahogy a cím is ígéri, óda (méghozzá rapszodikus óda), típusa szerint pedig pindaroszi óda. Hangneme magasztos, patetikus, emelkedett. Stílusa romantikus: sokak szerint az angol romantikus költészet csúcsa ez a vers. Különösen a zeneisége zseniális, nem véletlenül tartják Shelleyt a legmuzikálisabb angol költőnek.

Világszemlélete panteisztikus, mivel a megszólított természeti jelenséget, a szelet mindenütt jelenlevő, mitikus hatalomnak látja.

Az Óda a nyugati szélhez nagyon mozgalmas, nyugtalan, sodró, lendületes alkotás, amely lélegzetnyi szünetet sem enged az olvasónak, úgy sodorja a legelső megszólítástól a verset záró ünnepélyes próféciáig. Ezt a lendületet gyakori áthajlásokkal fokozza Shelley. A lázas iram az érzelmek gáttalan áradását érzékelteti.

A műnek nagyon erős hangulatisága van, amihez a szél gazdag asszociációs köre mellett hozzájárul a megszemélyesítés is: az, hogy Shelley egy hétköznapi jelenségből mitikus méretű, kozmikus erővé növeszti a szelet. A szél, a „vad Szellem” mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre is, sőt, a tenger alatt örvénylő mélységekre is.

A vers témája tehát a megszólított természeti jelenség, amelyet a költő mitikus hatalommá növel. Ez panteisztikus világszemléletre vall.

Kifejezőeszközök: megszemélyesítések, ellentétek, alliterációk (a sziszegő alliterációk a viharokat görgető őszi szél vad zúgását imitálják), áthajlások, költői jelzők. A rövid sorok, az egymásba bonyolódó mondatszerkezetek és a képek halmozása is hozzájárul a költői hatáshoz.

A vers fő motívuma a szél, amely a szabadság, vadság, fékezhetetlenség szimbóluma, egyszerre pusztító és óvó erő.

A szél és a szabadság képzete elsősorban a képi megformálás és a zeneiség révén azonosítható egymással: a vers soraiban érezhető a szél zúgása, a természet ereje és az érzelmek gáttalan áradása. A szél és a szabadság fogalmi megfeleltetése csak a 4. részben történik meg („Szabad, majdnem miként Te”).

A szelet a költő egy kettős természetű, örök körforgásban levő természeti erőként mutatja be. A körforgás nem más, mint halál és élet, pusztulás és (újjá)születés ciklikussága, melyet az alábbi képek fejeznek ki:

• pestises lomb-szárnyas mag szembeállítása (1. rész)
• omló felhő-menny-óceán összekapcsolása, ami a víz körforgását érzékelteti (2. rész)
• ősz-tavasz, tél-tavasz időtoposzok (első és utolsó rész)

A képrendszer összetett: a szél kettős természetű elem, melynek működését az 1. részben vízszintes (földfelszín), a 2-3. részben függőleges (magasság-mélység) irányokban látjuk. Így az 1-3. rész központi képei a következők: lomb (1. rész), felhő (2. rész), hab (3. rész) – ezek olyan jelenségek, amelyek könnyen átveszik és saját lényegükké teszik a szél erejét, korlátlan energiáját.

Zenei eszközök: erőteljes hangok („riad”, „reng”, „zuhan”, „zengsz”, „kürtöljön”), összecsengések („mintha mord”, „hullt lomb andalog, / Hullatja busa ág”, „roppant sírhalom”, „vak víz”)

A cím műfajjelölő és tipikusan romantikus, hiszen a természeti jelenségek megszólítása, megszemélyesítése, az embernélküli természet ábrázolása a romantika nagy találmánya volt. A vers címzettje a nyugati szél.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!