A humanizmus

A humanizmus része a reneszánsznak, de szűkebb fogalom, mint a reneszánsz. A humanizmus lényegében egy szellemi áramlat és egy magatartásforma, amely a reneszánsz korai időszakában alakult ki. A kifejezés a latin „humanus” (= emberies) szóból ered.

A humanizmus a reneszánsz kor szellemi, irodalmi és filozófiai vetületét jelenti: humanista volt az író, a filozófus, a történettudós, a pedagógus, míg a képzőművész reneszánsz. Tehát a képzőművészeti alkotásokat reneszánsz műveknek hívjuk, míg az irodalmi, filozófiai, történettudományi és pedagógiai munkákat humanista műveknek nevezzük.

A humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget és tudós magatartást is jelentett: a 14. században és a 15. század első felében olyan kulturális és oktatási program volt, amely a görög és főleg latin irodalom klasszikusainak tanulmányozását tűzte ki célul.

A humanizmus világi ideológia volt, a reneszánsz polgárság ideológiája. Ez nem jelenti persze azt, hogy a humanisták vallástalanok lettek volna, de már nem próbálták teológiai elméletekkel ötvözni az antik szerzők műveivel való foglalkozást, mint a középkor tudósai tették.

Igaz, hogy számos olyan humanista volt, aki csak névleg ragaszkodott az egyházi tanokhoz és vallási közömbösség jellemezte, de ez nem jelenti, hogy a humanista mozgalom teljesen keresztényellenes lett volna. Hanem ez inkább a klasszikusokhoz való visszatérés következménye volt.

Igyekeztek olyan klasszikusokat felfedezni, akiket a középkor nem ismert vagy elhanyagolt. Főleg bizánci tudósok segítségével megtanultak ógörögül, és az ókori görög irodalom teljes anyagát is latinra fordították (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).

A humanizmus azt az ókori szemléletet elevenítette fel, amelyben még az ember állt a középpontban. A humanisták az emberközpontú irodalmat szeretik, az antik görög írókat (akiket egyszerűen csak szerzőknek, auktoroknak neveztek).

A klasszikusokhoz való visszatérés elvét a keresztény klasszikusokra is kiterjesztették: sort kerítettek a Biblia és az egyházatyák (az ókori írók és tudósok) tudós vizsgálatára is.

A középkorban használt latin nyelvvel szemben a humanizmus latinnyelvűsége a klasszikus római irodalom nyelvéhez tér vissza, ugyanakkor az európai reneszánsz-humanista kultúrában fontos szerephez jut már a nemzeti nyelvű irodalom is (a reformáció terjedése révén).

A humanistáknak nemcsak a kulturális életben volt fontos szerepük, hanem a politikai életben is, ugyanis legjobbjaikat királyok hívták meg az udvarukba, hogy munkásságukkal megalapozzák a királyi hatalmat, és hogy emeljék az adott reneszánsz udvar fényét. (Így került pl. az itáliai Antonio Bonfini a 15. század második felében Magyarországra Mátyás király udvarába, hogy megírja a magyarok történetéről szóló, Rerum Hungaricarum decades című művét.)

A humanizmus mozgalma meghatározóan irodalmi jellegű volt, de a 15. század közepétől a humanista műveltség kinőtte az irodalmi tanulmányok kereteit és átterjedt a kultúra más területeire is, sőt, a természettudományra is.

A humanizmus ezen kívül filológiát is jelent, amelynek szűk értelme szöveggondozás (az auktorok szövegeit lefordították latin nyelvre). Kialakították a tudományos szövegkritika módszereit is. A szövegkritikai vizsgálat a kéziratok egybevetésén alapszik, és segítségével helyre tudták állítani az antik remekírók szövegeit.

A humanizmus eredendően irodalmi jellege miatt a gondolkodás központi témájává a grammatika, a retorika és a dialektika vált. Tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját stb.

A humanizmus elsősorban Itáliában volt jellemző, és később már egy nevelési eszményt is jelentett: a humanista embereszmény a sokoldalúan képzett, érdeklődő (kíváncsi) ember, aki az élet minden területén képes tevékenyen helytállni.

A középkorral szemben a reneszánsz korban az egyéniség, az önmagát kiteljesíteni képes emberi személyiség került a középpontba, ami azt jelentette, hogy az egyes ember kiemelkedhetett a közösségből. Az ember lehetett büszke a teljesítményére, szerezhetett hírnevet, egyéni dicsőséget, stb.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy az önkifejezésnek is eredetinek kellett lennie, ellenkezőleg. A művészetben a klasszikus elődök minél hűbb követése volt az eszmény (ez az oka, hogy pl. William Shakespeare is régóta ismert témákat, más szerzők által feldolgozott történeteket írt meg).

Humanistának azt nevezték, aki szépen tudott írni, beszélni. Az pedig szilárd meggyőződésük volt, hogy jól írni és beszélni csak az antik minták utánzása révén lehet megtanulni.

A jegyzetnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!