A vers feszültségét a világ és a lélek szembenállása, a külső, szétmálló erők és a belső mérce, etika ellentéte adja.

Stílusa kezdetben köznyelvi, de a két utolsó versszakot emelkedett, patetikus hangnem jellemzi. Az „Ó, költő” egy ódai emelkedettségű megszólítás. Ó, költő, legalább te szólj tisztán. Radnóti itt a költői hivatástudatra apellál.

Megjeleníti az őt körülvevő világot, annak fenyegető, rettenetes oldalát, és megjelöli a költőktől, így önmagától is elvárható magatartásformát. Az utolsó két strófa ars poeticaként is értelmezhető, a tiszta, kemény férfierkölcs követelményét fogalmazza meg. A költőnek nemcsak tiszta erkölcsűnek kell lennie, hanem harcosnak is.

Kifejezőeszközök: hasonlat, szóismétlés, mondatpárhuzam, megszemélyesítés. Találunk áthajlásokat is.

Jellemző az archaizáló, prófétás hangnem és a retorikai felépítettség, mivel három felszólításból épül fel a szöveg, utánuk indoklással. A vers beszélője tartózkodik a közvetlen líraiságtól.

Fő motívum a farkas, amely a lélek halhatatlanságát, a végsőkig védelmező ellenállást jelképezi. Megjelennek a műben bibliai utalások is, de eszünkbe juthat Petőfitől A farkasok dala is a hasonló képek miatt.

A mű alapellentéte a bűntelenség és a halálraítéltség között feszül. Ez az ellentét adja a vers feszültségét (hasonló József Attila utolsó verseinek gondolataihoz).

A prófétáló hangnemről eszünkbe juthat Petőfi Mózese, Ady Illése vagy Babits Jónása. Próféta és költő, pap és írástudó, ezek rokonságban állnak a költészeti hagyományban.

A cím felszólító tartalmú mondatcím. A cím és az első sor is a siralomházat asszociálja, ahol az elítélt rab szorongva várja a végzetét. Utal a korra, önmagára a költőre, jövőjére és a kilátástalanságra, tehetetlenségre.

Szerkezetileg három ötsoros és egy kétsoros versszakból áll. Két egységre bontható.

Az 1. egység (1-2. strófa) (ön)megszólítással kezdődik és a baljós, az embert fenyegető környezetet jeleníti meg. A világban eluralkodó erőszak, a veszély, a szorongás, a félelem jelenik meg benne. A hangulat komor és vészjósló.

A szorongás, a félelem kivetítődik a tájra is, amely szintén rémületet és fenyegetettséget tükröz. Minden kiszolgáltatott és védtelen. Retteg a szél, retteg és bújik a macska („bokrokba szél és macska bútt”), a sötét fák sorban kidőlnek, mintha sortűz áldozatai lennének („a sötét fák sora eldől”).

A fehér út képe egy groteszk megszemélyesítéssel azt a halottsápadtságot idézi fel, amit az ijedtség okoz („a rémülettől / fehér és púpos lett az út”). A púposság pedig a veszélybe került macska ösztönös testtartását idézi elénk (a veszéllyel szembeszálló macska felpúpozza a hátát s feláll a szőre). De az ember is összegörnyedhet a félelemtől: ha félünk, összehúzzuk magunkat. Az út egyébként régi toposz a költészetben, az életet, életutat jelenti.

A keserűség két felkiáltó mondatban robban ki a költőből: „Zsugorodj őszi levél hát! / zsugorodj, rettentő világ!” Az őszi levél az elmúlás jelképe. A mondatpárhuzam egyetemessé tágítja a félelem érzését, amely a mikro-és makrovilágra egyaránt kiterjed. Elrejtőzni, elmenekülni lehetetlen, ezért a rémület fizikai összezsugorodást idéz elő, ami egy ösztönös reakció (a „legkisebb felület” elve alapján).

Az őszi természet világa is ellenségessé vált, az egykori szépségnek és idillnek nyoma sincs már, napsütés helyett hideg jön az égből („az égről hideg sziszeg le”: a sziszegés a kígyó képét hívja elő, a bűnt idézi fel). A fűszálak nem selymesek, merev és rozsdás tőrökké változtak.

Hogyan lehet élni ebben a kilátástalanságban? Milyen magatartást vegyen fel az ember, a költő?

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!