A vers 7 strófából áll, amely 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1. versszak) témája a múlt felidézése. Megjelennek személyek, akik eltűnnek a múltban. Megszólítások találhatók.

A 2. egység (2-4. versszak) témája a múltbeli emberek sorsa: hová tűntek a régi barátok, kivel mi lett? A nosztalgikus emlékezés átadja a helyét a jelenbeli tragikus események, a valóság számba vételének. A beszélőből kitör a fájdalom, siratja azokat, akiket elragadott és szétszórt a háború.

Számba veszi:

• a harcra kényszerített katonákat, akik akartuk ellenére eszközzé váltak a háborúban, és áldozattá is
• a rabokat, akiket marhakocsikban hurcoltak az aknamezőkre.
• azokat, akik önként vonultak be és a szabadság védelmében harcoltak. mert tudták, hogy az ő ügyük, amiért a harc folyik (pl. spanyol földön vagy a földalatti ellenállási mozgalomban).

Földrajzi fogalmak utalnak a pusztulás egyetemes voltára, kelettől nyugatig, északtól délig minden irányba kiterjedt a háború borzalma.

A 3. egység (5-7. versszak) témája az, hogy a jelenben mivé lettek, hova tűntek?

Az 5. strófa úgy indul, mintha a beszélő folytatni akarná a számvetést, de aztán egy lemondó gesztussal („mindegy”) megszakad a felsorolás. Mert nem az a fontos, hogy hogyan, hová tűntek el a régi, vidám barátok, hanem hogy már nincsenek itt.

A háború pusztítása az élőkre is megtette a hatását: lelkileg mindenkit megtör az aggodalom és a szomorúság, ezért válnak a szép mosolyú nők ráncossá, a tündérléptű lányok pedig nehézkessé. A bánattól lesznek azok.

Az egyre türelmetlenebbül feltett kérdések („hova tűntek?”, „hol vannak?”, stb.) az első strófa kérdéseit ismétlik-variálják, és az egykori idill utáni sóvárgást, a pusztulás érthetetlenségét és a tehetetlenséget fejezik ki.

Ezek a kérdések emlékeztetnek Apollinaire hasonló kérdéseire A megsebzett galamb és a szökőkút című híres képversében, melyben a beszélő rezignáltan, melankolikusan szólongatja régi szerelmeit és azokat a barátokat, akik eltűntek, szétszóródtak az első világháborúban.

Ennek a hasonlóságnak az lehet az oka, hogy az Apollinaire-verset Radnóti fordította magyarra. És most ő is hasonlóan siratja az ártatlanok halálát, és azokat, akiket a háború kiűzött az otthonaikból. A kérdésekre ugyanis kétségbeejtő a válasz: elmúlt minden, eltűntek az egykori társak, soha nem jönnek már vissza.

Így még akkor se térhet vissza a régi idill, ha a háború véget ér és a borzalmak elmúlnak. Annyi ember eltűnt és meghalt, hogy az ő emlékük be fogja árnyékolni az életben maradottak jövőjét is. A jelen végérvényesen múlttá teszi az idillt.

A vers látomásszerűen ér véget: a zárlatban ugyan visszatérnek a régi idill motívumai (asztal, nők, pohár), de minden más mégis. A túlélők minden mozdulatában jelen vannak a temetetlen holtak kísértetei, talán afféle lelkiismeretként is. A halottak emléke az élőkkel marad, benne él a nők mosolyában és minden pohár italban, amit megisznak.

A beszélő önmagát is a túlélők közé számítja, vagyis a túlélő és az emlékező szerepéből szólal meg. Úgy fogalmaz: „beleisznak majd poharunkba”, azaz T/1. személyt használ. Ez azt mutatja, hogy Radnóti még a legtragikusabb események közepette sem vesztette el a reményt. Mindvégig bízott abban, hogy túléli és hazatér.