Puskin Anyegin című verses regénye 1823 és 1830 között keletkezett. A szerző részletekben adta ki. 1825-ben kis kötetben került az olvasó elé az első rész, 1828-ban az addig írt hat ének hagyta el a nyomdát. A teljes mű 1833-ban jelent meg először.

Keletkezés: Puskin dél-oroszországi száműzetése idején, Kisinyovban kezdte el írni 1823. május 9-én és több mint 7 éven át dolgozott rajta. 1830 őszén fejezte be Bolgyinóban (amikor a kolerajárvány miatt vesztegzár lépett érvénybe és az egész őszt ott kellett töltenie a birtokán).

A hosszú keletkezési idő következtében a mű alakulása követte Puskin életének alakulását, aki többször változtatott a regény tervezetén és terjedelmén.

Az első rész végén még az volt a szándéka, hogy ír vagy 25 éneket. A tervbe vett 12 fejezetből előbb 9 lett, majd félredobta az Anyegin utazásáról szóló versszakokat, így végül a mű 8 fejezetre zsugorodott. Puskin kedvetlenségét, elfáradását jelzi, hogy a 6. és a 8. fejezet megírása között több mint 4 év telt el.

Történelmi háttér: Oroszországban a 19. század elején a legtöbb kelet-európai országhoz hasonlóan elavult feudális viszonyok uralkodtak és a cári önkény szította az elégedetlenséget. Míg Nyugat-Európában a forradalmak után kialakuló új polgári rend okozta a csalódást és a kiábrándultságot, itt egy emberibb társadalmi berendezkedés utáni vágy volt a hajtóerő a romantika irányzatának kialakulásához.

Ez adott lendületet az orosz romantikának, amely itt, akárcsak a többi kelet-európai országban, nagyjából 20 évvel később jelent meg, mint nyugaton. Oroszországban a romantika megjelenése az 1820-as évekre tehető, és itt is a nemzeti öntudat felébredését hozta magával.

A Napóleon ellen vívott heroikus küzdelem 1812-ben, és a franciák feletti győzelem fokozta a nemzeti nagyság érzetét. E nagy honvédő háború után a társadalom már nem akart visszatérni a régi rendhez, az értelmiségiek körében terjedni kezdtek a felvilágosodás szabadságeszméi. Az orosz nép úgy érezte, miután megszabadította Európát a zsarnokától, ő maga is levetheti a maga igáját.

1815-ben titkos társaságok jöttek létre, melyeknek tagjai a szabadságért akartak harcolni és meghalni. A dekabrista mozgalom hívei 1825-ben megpróbálták kirobbantani az első forradalmat Oroszországban, de a cári hatóságok a felkelést vérbe fojtották, a mozgalom 5 vezetőjét felakasztották, 120 résztvevőjét Szibériába száműzték. Ennek ellenére új korszak vette kezdetét az orosz életben.

Mivel a politikai-társadalmi cselekvés nem volt lehetséges az uralkodót szolgáló rendőri és besúgórendszer miatt, a forradalmárok csak szellemi téren működhettek, így minden energiájuk az irodalom területére összpontosult.

Alekszandr Szergejevics Puskin (1799-1837): az oroszok első világirodalmi rangú írója. Régi orosz főnemesi családba született. Anyai dédapja egy kis etióp fejedelem fia volt, aki Törökországból került Nagy Péter udvarába és a cár kegyeltje lett. Az afrikai eredet később kiütközött Puskin vérmérsékletében, mely sokkal hevesebb volt a szokásos orosz temperamentumnál.

Puskinnak nem volt boldog gyerekkora, szülei nem törődtek vele, másodrendű francia nevelőkre bízták, miközben ők könnyelmű nagyvilági életet éltek.

Később beíratták az I. Sándor által alapított Carszkoje Szelo nevű intézetbe, mely tisztviselőket képzett és szigorú fegyelmet követelt, de csak felszínes műveltséget adott. Puskinnak mégis ez a hely jelentette az otthont, mert sok barátra tett szert és itt jött rá, hogy költő akar lenni.

Tanulmányai befejezése után Szentpéterváron vállalt állami szolgálatot: a Külügyi Kollégiumban lett titkár. A fővárosban felszabadult, szertelen, bohém életet élt, nagy elánnal vetette bele magát a társasági életbe és az irodalmi életbe, valamint a szerelembe. Nemcsak nagy költő és nagy nőcsábász, hanem politikai hangadó is akart lenni, ezért szabad politikai nézeteket hangoztatott.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!