Az Apokrif  című vers 1954 decemberében készült el hosszú alkotófolyamat után (a költő 1950-ben kezdte írni), és 1956-ban jelent meg először a Csillag című folyóiratban.

Később Pilinszky János Harmadnapon című verseskötetében kapott helyet, amely 1959-ben jelent meg, s amelyet a kritika és az irodalomtörténet a háború utáni magyar líra legnagyobb teljesítményei közt tart számon. Az Apokrif pedig különösen nagy mű, a költő főművének szokták tartani, amely egész világának szintézise.

Egy újfajta szemléletmód figyelhető meg benne. A láger volt Pilinszky alapélménye, amely egy életre meghatározta költészetét, verseinek formáját, keretét. Ám a Harmadnapon versei már nem úgy idézik meg a lágerélményt, mint az 1940-es években írt versek (Harbach 1944). Ezek a versek már nem kötődnek közvetlenül az átélt élményekhez, nem jelenítenek meg látványokat, emlékeket.

A koncentrációs táborról szerzett tapasztalatok mintegy beleolvadnak az általános emberi történelembe, a történelem kitörölhetetlen részévé válnak. Pilinszky az emberiség egész történelmét folyamatos szenvedéstörténetként fogja fel.

A bűnbeesés, az elvesztett Éden következménye, hogy az emberiség történetében újra meg újra meg kell ismétlődnie Krisztus keresztre feszítésének és szenvedésének, az emberiségnek időről időre át kell élnie a bibilai passiót. A lágerek foglyainak megaláztatásai, szenvedései és kínhalála is erre az okra vezethető vissza. A költő egy írásában úgy fogalmazott: „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.”

Ha összevetjük Pilinszky háborús költészetét Radnótiéval, alapvető különbséget látunk kettejük között. Radnóti úgy fogta fel a háború borzalmát, a munkaszolgálatot és a koncentrációs táborokat, mint történelmi katasztrófát, amely majd egyszer véget ér. Hitt az eljövendő békében és abban, hogy az emberiség tanul a hibájából.

Pilinszky ezzel szemben úgy tekint a háborúra. mint ami leleplezte a világ valódi arcát, megmutatta az eddig elrejtett valóságot. Szerinte a háború azt a sötét oldalt fedte fel, ami jelen van az emberben, ami mindig jelen volt az emberi történelemben, de csak most lett nyilvánvaló.

Nála ez az iszonyat nem történelmi, hanem metafizikai jelenségként szerepel. Ő az egészet a bibliai szenvedéstörténet összefüggésébe helyezi, nála a modern pusztulás a krisztusi szenvedés tömegméretű megismétlődése. Harmadnapon című kötete a címével is utal rá, hogy megváltástörténetet tartalmaz, a költő hisz az ember megválthatóságában.

Az Apokrif nagyon összetett jelentéstartalmú vers, nehezen értelmezhető. Valószínűleg a modern ember világtapasztalatából fakadt, amely töredezettnek látja a világot.

A 20. századi ember elvesztette Istent, már nem tudja hitelesnek és követhetőnek elfogadni a keresztény világmagyarázatot, amely még egységes világmagyarázat volt, és amely az ember életének célt és értelmet, tartalmat adott. Az ember mindezt elvesztette, Istent is és mindent, amit Isten jelentett, Isten nélkül viszont nem képes létezni.

A versnyelv zárt: nem utal a versen kívüli világra, és motivikusan sok szállal kötődik egy másik zárt jelhasználatú szöveghez, a Bibliához. A mű tehát a „Nagy Kóddal” folytatott párbeszédként is felfogható. Ám Pilinszky úgy folytat párbeszédet az egységes világmagyarázatot adó hagyománnyal, hogy közben számot vet a modern kor tapasztalatával is, amely megkérdőjelezi az egészelvűséget.

Apokrif

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Az Apokrif műfaja gondolati költemény. Hangulata baljós, végzetes, katasztrófát sugalló, ugyanakkor prófétáló elragadtatás érződik benne. Stílusa változatos, a nyelvhasználat nem tér el a mindennapi beszédtől, a hangnem viszont hol emelkedett, patetikus, hol érzelmi hullámzás figyelhető meg. A beszélő a közvetlenségtől a csöndes meditáción át a pátoszig sokféle hangszerelésben megszólal.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!