A vers első két sora lehetne egy népdal első sora is, mivel természeti képpel nyit a költő, és egy gondolatpárhuzammal folytatja. Tulajdonképpen az egész első versszakban a népdal gondolatritmusa lüktet, de a jelképiség bonyolultabb, mint a dalokban, és a párhuzamosság is ki van szélesítve (erre szokták mondani, hogy Petőfi megnemesítette a népdalt).

A vers úgy indul, hogy a lírai én a tájat szemléli: a völgyben még nyíló virágok, az ablak előtt álló nyárfa zöldellő lombjai még a nyár szépségeit hordozzák, de a távoli havas hegytető révén már érződik a tél fenyegető közelsége. A nyári és a téli tájelemeket Petőfi a „de” kötőszó és a még-már időhatározós szerkezet segítségével állítja szembe egymással. Utóbbi a tél irányába való haladást hangsúlyozza.

Ugyanezt az ellentétet fedezi fel a lírai én önmagában is: szíve még fiatal, de sötét haja már kezd őszülni. Tehát a saját helyzetére alkalmazza az iménti, természeti képekben megrajzolt ellentétet (a nyár az ifjúság, a tél az öregség, az elmúlás metaforája). A látvány pedig szembesíti azzal, hogy a fiatalság és a boldogság ideiglenes és mulandó.

A 2. versszak első sora Kosztolányi Dezső szerint a legszebb magyar verssor: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” A lágyan suhanó, lebegő verssor lágyságát az elomló „l” hangok okozzák, ugyanakkor a gyorsan pergő „r” hangok ellensúlyozzák a lágyságot.

Petőfi a természeti elmúlással összejátszatja az emberi élet elmúlását, ami egy toposz, más költők is gyakran felhasználták (pl. Berzsenyinél is megtalálható). A párhuzamban mind a négy évszak képei feltűnnek: „lángsugarú nyár”, „kikelet”, „őszbe vegyül”, „tél dere”.

Az évszak-motívumok tehát metaforikusan a költőre vonatkozó sorokba is beleíródnak, a vers szövege a négy évszakból hármat (tavasz, nyár, tél) konkrétan is megnevez, a negyediket pedig a hajszínre utaló „ősz” és az évszakot jelentő „ősz” szavunk azonosalakúsága (homoníma) révén idézi fel.

A költő az évszakok váltakozásával a feltartóztathatatlanul rohanó időt, az emberi élet mulandóságát fejezi ki. Csak az a különbség, hogy míg az évszakok váltakoznak és egy-egy évszak újra visszatér, addig az emberi élet elmúlása nem fordítható vissza.

Az őszi elmúlás látványa személyes élménnyé mélyül Petőfi számára, aki úgy érzi, a tél hidege, deressége „megüti fejét” (=megérinti). Az emberi mulandóság érzése felidézi benne a halál gondolatát, és az jut eszébe, hogy ha ő meghal, akkor felesége özvegyen fog maradni.

Azzal a gondolattal játszik, hogy mi lesz, ha előbb hal meg, mint kedvese. Ekkor még nem tört ki a forradalom, de ő már minden percben várta, és tudta, hogy ha végül tényleg kitör, akkor részt fog venni benne, és előfordulhat, hogy elesik a harcmezőn (ahogy az Egy gondolat bánt engemet című versében meg is írta). Azon tűnődik, mi lesz akkor Júliával, és az a fájdalmas gondolat merül fel benne, hogy özvegye talán újra férjhez fog menni.

Petőfi eljátszik ezzel a gondolattal: ő meghal, Júlia pedig eldobja az özvegyi fátylat és egy másik férfinak nyújtja a kezét. A költő egy színpadias jelenetben láttatja a fátylat eldobó asszonyt és sírból feljövő önmagát, ez a jelenetezés a szentimentális költészet kelléktárából való.

Érdekes, ahogy a záróképben kifordítja a dolgokat: nem az élő siratja a halottat, hanem fordítva, a halott kesereg azon, hogy az érzelmek elmúlnak, és az őt túlélő felesége elfelejti őt és újra szerelmes lesz.

Ezt az utolsó versszakot túlságosan tragikusnak tartják a tudósok, túldramatizált, túljátszott, majdnem érzelgős, már-már giccsesnek mondható. Ráadásul Szendrey Júlia nem adott okot rá, hogy a költő kételkedjen a hűségében.

A halott férje emlékéhez hűtlenné váló özvegy képe teljesen a fantázia szüleménye, illetve ürügy arra, hogy Petőfi a saját szerelmének nagyságát érzékeltesse. Az ő szerelme végtelen és örök: annyira szereti Júliát, hogy szerelmének a halál sem vethet véget, még a síron túl is szeretni fogja, még akkor is, ha Júlia elfelejti őt és hűtlen lesz az emlékéhez.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!