A végét ismerve értjük meg igazán, hogy mire is vonatkozik a cím. Petőfi világosságot kér, valahonnan valami erőt, hogy láthasson, mert a gondolat, ami befészkelte magát a fejébe, irtóztató.

A bántó gondolat motívuma erősen emlékeztet az Egy gondolat bánt engemet című versre, sőt, formailag is sok hasonlóság van a két vers között.

A Világosságot! sem klasszikus szerkezetű költemény: nincs versszakokra tagolva, nem zárt, sőt, a végén sincs igazán lezárva. Zaklatott menetű, rövidebb és hosszabb sorok váltogatják egymást, érezni belőle a költő érzelmeit. Ez a feltűnően szaggatott beszédmód a 20. század több filozófiai-gondolati költeményében köszön majd vissza (pl. József Attila: Téli éjszaka, Illyés Gyula: Bartók).

Ugyanakkor szemben az Egy gondolat bánt engemet című verssel és Petőfi más forradalmi verseivel, amelyekben változást követel, a Világosságot! hangvétele nem dühös, nem fenyegető, nem patetikus.

A vers elején a költő még E/1. személyben beszélt, de ezt hamarosan T/1. személyű igehasználat váltja fel, hiszen a téma, amiről gondolkodik, nem személyes, hanem általános érvényű.

Petőfi egyszerű köznapi nyelvezetet használ, ami azért előnyös, mert a vers nem lesz nehézkes és dagályos, annak ellenére, hogy bölcseleti költeményről van szó. Képei főleg természeti képek (hullám, víz, kő stb.).

A tartalomhoz igazodva a versben mind az öt modalitás jelen van (kijelentő, kérdő, felkiáltó, felszólító és óhajtó mondatok), s a gondolatok ismétlődése illetve ellentétezése is jellemző.

A versmondatok hol rövidek és egyszerűek, hol hosszabbak és összetettek: így beszélünk olyankor, amikor hangosan gondolkodunk. A gondolatok hol véget érnek a sorvégen, hol áthajlanak a következő sorba.

A Világosságot! verselése időmértékes, rímtelen jambikus sorokból áll. A szótagszámok minden szabályszerűség nélkül váltakoznak, a sorok hossza 4 és 11 szótag között mozog. Ez a szaggatottság eredményezi a beszédszerűséget és a kérdések és gondolatok egymásra torlódását.

Petőfi Világosságot! című verse az emberi élettel kapcsolatos filozófiai kételyeket összegzi, így életművének egyik legfontosabb alkotása.