A verset indító kép a lírai én vívódó lelkiállapotát fejezi ki: a bányát, majd egy perspektívaváltással az éjjeli eget jeleníti meg, s elég nagy az ellentét a kettő között (fent-lent), de Petőfi azt hangsúlyozza, mi a közös bennük: hogy mindkettő sötét.

Petőfi szerint ugyanilyen sötét az ember lelke, gondolatvilága (ez egy látszólagos perspektíva, egy másik dimenzió), az ember kebele sötét, nincs benne még csak egy kis hamvadó sugár sem („Sötét az ember kebele, / S nincs benne mécs, nincs benne csillag, / Csak egy kis hamvadó sugár sincs”).

A felvilágosodásnak az észt istenítő gondolkodására alapozva (a racionalizmus az emberi értelemben látta a megismerés, a tudás végső forrását) Petőfi az észt hívja segítségül, hogy választ kapjon gyötrő kérdéseire: „Nyomoru ész, / Ki fénynek hirdeted magad, / Vezess, ha fény vagy”.

Megszólítja az észt, mintha párbeszédre készülne, de ez csak a látszat: Petőfi valójában önmagával vitatkozik. Hiába van megszólítás, nem következik dialógus, a költő lényegében egy belső monológot mond el.

A felvilágosodás ereje az ész világosságában van, így az ész erejével próbálja megfejteni a titkot: hová megy az emberiség? Hova vezet minket az ész? Nem vár sokat az észtől, nincsenek nagy reményei, nem akar a másvilágba látni, csak azt szeretné tudni, hogy az emberi élet hová halad?

A vers folyamán állandóan kérdéseket tesz föl: képenként, vibrálva villannak be a kérdések, újabb és újabb gyötrő kérdés. A lírai én önmagát kérdezi: van-e értelme mindennek? A sok kérdés bizonytalanságot sugall, Petőfi nem biztos a kérdésekre adható válaszokban.

Nemcsak „nyomorú”-nak nevezi az észt (ez egy lefokozó, negatív jelző), de utána sorra olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre az ész nem tud válaszolni. Ezzel azt jelzi, hogy megrendült az észbe vetett hite, tehát végeredményben szembefordul a felvilágosodás hagyományaival.

„Mi vagyok? – kérdezi. – Miért vagyok? Miért élünk a világon?” Madách Imre is felteszi ezeket a kérdéseket Az ember tragédiájában, és Vörösmarty is megkérdezi Gondolatok a könyvtárban című versében.

Petőfi úgy látja, a rosszak nem nyerik el büntetésüket, a jók nem nyerik el jutalmukat. Akik másokat kizsákmányolnak (mások vérét szívják), nem bűnhődnek meg, akik véráldozatot hoznak a hazáért, azoknak az áldozata hiábavaló:

Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!

Így hát Petőfi azt kérdezi, érdemes-e valakinek feláldozni magát másokért, vérét ontani a haza, az emberiség javáért, hiszen az áldozatnak eddig sem lett meg a jutalma: „Használ-e a világnak, aki érte / Föláldozá magát?”

Kölcsey is megfogalmazta ugyanezt a Himnuszban, hogy oly sokan meghaltak a szabadságért, és minden áldozat hiába volt. Petőfi, Kölcsey, Vörösmarty mind nagy gondolkodók, mind ilyen kérdéseket tesznek fel.

Igaz, akik feláldozzák magukat, azok nem is jutalomért, díjért, kitüntetésért teszik, hanem hogy használjanak másoknak („De mindegy; aki áldozatnak / Od’adja életét, / Ezt nem dijért teszi, / De hogy használjon társinak.”). A nagy kérdés az, hogy megéri-e? Eljön-e egyáltalán az általános boldogság kora? Érdemes-e feláldozni magunkat?

Petőfi konkrét utalást tesz Shakespeare Hamletjére: vitába száll Hamlettel, aki számára a kérdések kérdése az, hogy „lenni vagy nem lenni”, míg Petőfi számára az, hogy tud-e használni munkájával, önfeláldozásával embertársainak vagy sem.

Petőfi nem metafizikai kérdésekre akar választ kapni, őt nem az érdekli, hogy mi lesz vele a másvilágon, hanem az, hogy most micsoda és miért él. Ezek lételméleti kérdések.

Igazából az egész vers kicsit olyan, mint egy drámai monológ, mint mondjuk Hamlet monológja, mivel beszédszerű, szaggatott, és úgy érezzük, mintha itt előttünk töprengene a költő, s amint támad egy gondolata, rögtön ki is mondaná.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!