Petőfi Sándor: Világosságot! (elemzés)
A vers 1847 márciusában íródott Pesten. Bölcseleti költemény, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyik leggondolatibb költeménye Petőfinek. A Felhők-ciklus tekinthető előzményének, folytatásának pedig Az apostol című elbeszélő költemény.
A Világosságot! azoknak a magyar irodalmi műveknek a sorába illeszkedik, amelyek lét-és történelemfilozófiai kérdéseket boncolgatnak (pl. Vörösmarty: Csongor és Tünde, Gondolatok a könyvtárban, Kölcsey: Vanitatum vanitas, Madách: Az ember tragédiája).
A cselekedni, használni vágyás filozófiája hatja át a verset. A költő már Arany Jánoshoz írott első prózai levelében (1847. február 4.) is a nép politikai szolgálatát nevezte meg költészete céljaként:
„Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek…”
Petőfi számára nem az a kérdések kérdése, ami Hamlet számára („lenni vagy nem lenni”), hanem az, hogy lehetséges-e használni a világnak, és van-e értelme az önfeláldozásnak, el lehet-e vele érni valamit. A versben végig kétségekkel viaskodik.
Világosságot!
Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?…
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az átalános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá…
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –
Felszólító jellege van már a címnek is. A világosság a felvilágosodás eszméit, a messzire látást, a szemek kinyílását jelenti, vagyis átvitt értelemben használja Petőfi a világosság szót (képi nyelven beszél, nem szó szerint kell érteni).
A cím kihagyásos (elliptikus) szerkezetű, és felkiáltójel áll utána. Ez a felkiáltás előre érezteti az olvasóval, hogy a lírai én szenvedélyes hangon fog megnyilatkozni. Ez a valamit sürgető cím és ez a nyelvtani szerkezet később majd József Attilánál tűnik fel ismét a 20. században (Levegőt! című versében).
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: Világosságot! (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>