A vers 1849. január 1-én született Debrecenben, ahogy a költő a címben is jelezte, újév napján. Petőfinek szokása volt ugyanis az év végén számvetést készíteni az eltelt évről.

Amikor a szomszédos országok szabadságharcait leverték, a magyarság rádöbben, hogy magára maradt. 1849-ben Petőfi megérezte a lefelé szálló irányt, a veszélyhelyzetet. Ami a forradalom előtt láng, tűz, buzgó tettre készség volt, az most sötét színekkel, az elfordulás, a kivonulás vágyával lesz terhes.

A magánéletbe, a versíráshoz szeretne visszatérni a költő (erről tanúskodik pl. a 3 hónappal korábban írt A hegyek közt című verse is), de nincs rá ideje. 1849 június végéig már csak néhány vers születik meg a harcok hevében, a futárszolgálatban, a családi tragédiák közepette (Petőfi szülei meghalnak).

A költő életének utolsó évét megnyitó költemény, amelyet újév napján írt, hazafias forradalmi vers, mely a magyarság nagy harcáról szól, de már nem azon az emelkedett hangon, mint a Nemzeti dal idején. Most már nyomasztó teher a harc, sok a veszteség, s inkább az elkeseredett dac hajtja a költőt a csatába, mint a lelkesedés.

Újév napján, 1849

Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
                           S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt,
                           Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!

De mi az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk; e vérengező
                           Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amíg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
                           Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
„Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
                           Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!”

Ez a vers már nem az a lázas, pezsgő forradalmi vers, amit Petőfi korábbi lírájából megszokhattunk. A költő már nem látja olyan nagyszerűnek a forradalmat, inkább szeretne már túl lenni rajta. Már annyi mindent látott a csatában, hogy sokkal reálisabban tudja megítélni a szabadságharcot, amelyről eddig nagyon idealizált képe volt.

Ráadásul érzi, hogy van mit vesztenie, hiszen eddig egyedülálló volt, de most már családos ember. Egyedülállóként könnyen dobta oda az életét, de most, hogy már családja van, felelősségteljesnek kell lennie, vigyáznia kell magára.

Igen ám, de a nemzet is a családja, amely most veszélyben van, hiszen a szomszédos népek forradalmait leverték. Mindazonáltal érezni, hogy ez már erőltetett buzgóság, Petőfit nem fűti már olyan harci kedv.

A pokolhoz való fohász pedig kifejezetten istentelen jellegű (Isten túl kegyes, a költőnek a pokol kegyetlensége kell, hogy ne ismerjen könyörületet, amikor el kell bánni az ellenséggel).