A vers 1843 májusában íródott. Petőfi egyik országszerte népdalként énekelt, közszeretetnek örvendő költeménye.

A vers népdalnak indult, de nem az lett belőle. Petőfi első igazán személyes verséről van szó, amelyet egyéni sorsa ihletett. Gyermekkorában a meleg otthonból való kiszakadása, az ölelő anyai karokból az élet ridegségébe való kitaszítottsága adta az alapélményt, amelyből a vers megszületett.

Ez tehát nem szerepvers. A költő most nem színlel, nem szenveleg: valóságos szenvedés élménye áll a sorok mögött. Amikor a Távolból született, akkor Petőfi bizony már régóta nélkülözte az anyai szeretet melegségét. A pozsonyi nyomor mélypontjáról szárnyalt fel ez a költemény.

Távolból

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

…Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

1842-43-ban Petőfi egyéniségét még nem halványította el verseiben a szerepjátszás. Az „igazi Petőfi” jelenik meg az otthontól elszakadt ifjú nosztalgiájában, a katona-és színészélet emlékeiben és élményeiben és a szerelemvágy ábrándjaiban. A költő közvetlenül, vallomásszerűen nyilatkozik meg, s ez a lírai megnyilatkozás tiszta, harmonikus.

Petőfinek ezek a bensőséges hangvételű, „önarcképszerű” költeményei (Távolról, Hazámban, Én, Jövendölés, Megúnt rabság) fokozatosan háttérbe szorították a szerepjátszó Petőfit. Ezek a versek hol érzelmes-emlékező, hol szomorúságon érett derűt átcsillantó, hol a szülőház iránti nosztalgiát kifejező sorokban, de mindig valami belső harmóniát, lelki egyensúlyt érzékeltetve tükrözik a költő lelkiállapotát.

Ezt a harmóniát a kezdő és záró strófák összehajlása érzékelteti, szemben a szerepversekben alkalmazott szerkezeti megoldással, amelynél az utolsó strófában van egyfajta csattanó.

A belső élmény közvetlensége hevíti át ezeket a megejtő hangulatú korai verseket, melyekben már a későbbi nagy Petőfi fáradt, mély hangulatköltészete próbálgatja erejét. A Távolból és a Hazámban olyan nagy, emlékező-hangulati költeményeknek az előfutárai, mint pl. a Szülőföldemen vagy az Itt benn vagyok a férfikor nyarában.

A Távolból a dac, a szembeszállás indulata nélkül panaszolja fel a költő keserves életét, aki az alföld-szülőház-haza szeretetével próbálja enyhíteni fájdalmát. Szenvelgésnek nyoma sincs: az érzelem férfias, és közvetlenül fakad a valós élményből.

Ugyanakkor a Távolból a múltat felidéző, emlékidéző Petőfi-verseknek azt a korábbi típusát képviseli, amelyben az élmények még csak érzelmi elvontsággal kerülnek be a versbe, és az uralkodó hangszínt az adja meg, hogy a költő milyen érzelmekkel reagál a múltra. A vers tartalma tehát egy érzelem, amely a jelenben gyökerezik, de ez a jelen közvetlen kapcsolatban áll a múlttal.

A vers szerkezetileg 4 részből áll. A sorrendben egymás után következő strófapárok alkotnak egy nagyobb egységet.

1. Az első egység az 1-2. versszak, melyben a költő elhagyott otthonára emlékszik a távolból: a kis házra a Duna mellett, ahol felnőtt.
2. A második egység a 3-4. strófa, melyben anyjától való búcsúzására emlékszik, aki reszkető karokkal ölelte és marasztalni próbálta.
3. A harmadik egység az 5-6. versszak, melyben a reményekről ír, amelyek miatt elhagyta a szülői házat: fényes jövőről álmodott, amely persze hiú ábrándnak bizonyult.
4. A negyedik egység a 7-8. strófa, melyben a költő azon tűnődik, mit üzenjen édesanyjának hazatérő földijeivel. Nem akarja, hogy édesanyja megtudja, milyen nyomorban él, mert akkor fájna a szíve szegénynek, ezért azt üzeni, hogy ne aggódjon érte, mert „kedvez a szerencse”.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!